Goll, Ivan

Ivan Goll (Isaac Lang, Yvan Goll, Iwan Goll, Ywan Goll) (Saint-Dié, 1891. március 29. – Párizs, 1950. február 27.), költő, író, újságíró, forgatókönyvíró.

Elzászi származású költő, író, drámaíró, műfordító, szerkesztő, németül és franciául egyaránt alkotott. Több műfajban dolgozott, írt verseket, színdarabokat, sőt „egy érzelmes szürrealista filmet”, a Die Chaplinade (1920) címűt is.

Goll Isaac Lang néven született Elzász-Lotaringia határterületén, egy történelmileg vitás zónában, ahol keveredtek egymással nyelvek és etnikumok. Goll önmagát „sorsszerűen zsidónak, a véletlen alapján francia születésűnek, egy lepecsételt papír alapján pedig németnek” nevezte.

Strasbourgban kezdte meg jogi tanulmányait, amelyet Svájcban, Freiburgban és Münchenben folytatott. 1913-ban Berlinben→ részt vett az expresszionista→ mozgalomban. E korszakában Goll barátkozott Elsa Lasker-Schulerrel→, Hugo Ballal→ és Emmy Henningsszel→ is.

A világháború kitörésekor, hogy elkerülje a katonai behívót, Svájcba szökött, ahol összebarátkozott a zürichi→ Cabaret Voltaire→ dadaistáival→, nevezetesen Hans Arppal→, továbbá Tristan Tzarával→ és Francis Picabiával→ is. Számos háborúellenes költeményt írt, a legnevezetesebb az 1916-os Requiem a halottakért, valamint több színdarabot. 1914 és 1918 között Svájcban élt (Zürich, Lausanne, Ascona), és tagja volt Romain Rolland→ és Henri Guilbeaux pacifista körének.

1919-ben Goll Párizsban→ telepedett le, ahol az Apollinaire→ követőinek számító költők és festők köréhez csatlakozott (André Malraux→, Fernand Léger→, Blaise Cendrars→, Marc Chagall→, Robert Delaunay→). Művészetét, amelyet korábban az expresszionizmus jellemzett, a kubista→ és a futurista esztétika alakította. Goll kubizmusa megelőlegezte későbbi szürrealista→ érdeklődését.

Esszéiben, például a Die drei guten Geister Frankreichs (Franciaország három jó szelleme) címűben Goll jobb megértést szorgalmazta franciák és németek között. Érdeklődéséről a szürrealizmus iránt olyan, Párizsban írt drámái és filmforgatókönyvei tanúskodnak, mint a Die Chaplinade  és a Methusalem. E művek ötvözik a fantáziát, a valóságot és az abszurdot, s igyekeznek sokkhatást kifejteni.

Goll 1921-ben, négyévi kapcsolat után vette feleségül Clara Aischmann költőnőt, újságírót, aki ezek után Claire Goll→ néven publikált. Mindketten szerepeltek a berlini Die Aktion→ és a Der Sturm→ című folyóiratokban.  Saját, Surréalisme című folyóiratának egyetlen száma 1924-ben jelent meg, egy hónappal André Breton→ szürrealista kiáltványa előtt. Vers-, regény- és esszégyűjteményei megjelentek Franciaországban és Németországban is. Földnélküli János-dalaiban két kultúra közé szorult bolygó zsidóként fejezi ki magányát.

Németországban→ voltaképpen ő indította el a szürrealista irányt, a francia szürrealizmus német nyelvű közvetítőjeként is számon tartják. A szürrealizmus lényegét 1924-es kiáltványában (Manifest des Surrealismus) így határozta meg: „A realitás minden nagy művészet alapja (…) Minden művészi alkotás kiindulópontja a természetben van. A kubisták fölébe hajoltak a legegyszerűbb, a legértéktelenebb tárgynak, és odáig mentek el, hogy beleragasztottak a képbe egy darabka festett papírt, egy játékkártyát vagy egy gyufásdoboz tetejét. – A valóságnak ebből a magasabb művészi síkra való átviteléből keletkezett a szürrealizmus.” 1939-ben a pacifista Goll az Egyesült Államokba emigrált feleségével, ahol a Hemispheres című francia-amerikai irodalmi folyóiratot szerkesztette, amely olyan szerzőket publikált, mint Saint-John Perse, André Breton és Henry Miller.

1947-ben tértek vissza Párizsba. Késői költeményeit olykor keserűség, reményvesztettség jellemzi. 1950-ben halt meg, hagyatékát Claire Goll gondozta.  

Kassák önéletrajzi művében, az Egy ember életében azt állítja, Gollról mint az új költőgeneráció tagjáról, s mint a humanizmus egyik fontos alakjáról Szittyától hallott először. Babitscsal való vitájában, annak a 10 pontjukról írott kritikájára válaszul ugyanitt fontosnak tartja megjegyezni: „a harc, amit folytatunk, s amit mennél nagyobb körben általánosítani szeretnénk, az nem az anarchiát akarja fölidézni, hanem egy új, a mainál kollektívebb társadalmi állapot kialakítását készíti elő. Elszigeteltségünk csak Magyarországra vonatkozik. Kint a külföldön vannak már társaink, művészetben és a politikában is. Ludwig Rubiner, Ivan Goll, Marcel Martinet, Henri Guilbeaux, Romain Rolland és mások a nemzetközi írók közül és a német, orosz és francia szocialisták balszárnya.”

Először a Ma→ 1918-as karácsonyi, nemzetközi számában jelenik meg szövege. A Ditiramb című vers, melyet Reiter Róbert→ ültet át magyarra, a mindenkori forradalmárt énekli meg, aki egyetemessé, kozmikussá válik, ezáltal képes harcba vinni az emberiséget. Székely János→ fordította Processzió című versét az 1919/5. számba. A Kassák Lajos→ fordításban megjelent Gillotin (1921) egy párizsi, átlagosan derűsnek mutatkozó reggelt borzol fel egy kivégzés, majd felhangzik a kiáltás, „Vive la France!”. 1922 februárjában Gáspár Endre→ pedig három szürrealista hangoltságú költeményt is lefordít a folyóiratba (Az idő öngyilkossága, A Montparnasse állomása, Telefon).

Az 1919-es májusi számban megjelentetik Goll Az új Franciaország című esszéjét, melynek párdarabja Kurt Pinthus→ Az új Németországa: mintegy egymásra felel a két írás, kibékítve az ellentéteket. Goll egyébként kifejezetten pacifista hangvételű írása azonban a franciák (a felvilágosodástól eredeztetett, alapvetően a realitás talaján maradó) világnézetét üdvözli a szerinte túl idealista német szemlélettel szemben. A humanizmus annyiban individualista véleménye szerint, amennyiben az egyén, a személyiség tiszteletben tartásával kezdődik, amelyet nem szabad megsérteni semmilyen kollektivitás érdekében (mint ahogy Rousseau is a társadalom felől származtatja a rosszat, az egyedi embert még jónak gondolja). Ugyanakkor Goll is aktivista, amennyiben az alkotó tett világalakító erejére számít, de ezt a tettet – és e véleményével nyilván Kassák szimpátiáját is kivívja – első szinten művészi tettként definiálja, mint amely „a szép tanúsítása az individuum függetlenségével, az élet minden nyilvánulásában, minden társadalomban.”

Gollnak Archipenko→ művészetéről előbb cikke a Mában, majd a Ma–Horizont sorozatban önálló kötete jelenik meg (1921), 1922-ben pedig a Chaplinről→ szóló film teljes forgatókönyvét lehozza a lap, s a német nyelvű színházi és filmes különszám bemutatja Caden→ egy fotóvázlatát a filmhez (Chaplin a plakáton). Ugyanebben a kiadványban egy, a Methusalemhez készült marionett-tervet is találunk G. Teltschertől→.

Gáspár Endre kritikát is megfogalmaz Goll Les cinq continents (Öt földrész) című antológiájával kapcsolatban, amelyet – bár ennek szükségszerűségét elismeri – kicsit szubjektívnak vél, de üdvözli, hogy előtérbe helyezi a kis népek irodalmait is (még ha a válogatást és a fordításokat nem is ítéli mindig a legszerencsésebbnek). Ugyanakkor hiányolja egyes vezető költők kimaradását a kötetből (Cummings→, Tzara→). (A magyar költők egyébként – Ady Endre→ három, Barta Sándor→ egy, Kassák egy verssel szerepel – az ún. szláv csoportban kaptak a válogatásban helyet.)

Goll szürrealizmus-koncepciójáról („vizuális realitás”) esik szó többek között abban az összegző munkában, amelyet Ernst Joseph→ publikál a Mában az irányzat különböző csoportjairól.

Palasovszky→ dadaista Zöld Szamár→ Színházának egyetlen, 1925-ben megtartott estjén az előadott három darab közül kettő Goll dramatizált verse volt: az Új Orfeusz és a Párizs ég (a harmadik Jean Cocteau→ színdarabja, Az Eiffel-torony násznépe). Az első jelenet, az Új Orfeusz Mittay László→ rendezésében), amelyben a lelketlen, unalmas hivatalban a frakkos Orfeuszt szorgos gépírókisasszonyok veszik körbe, s gépük kopogásával, olykor pedig sóhajtozásukkal kísérik a költő tragikus szerelmének történetét. Az alaphangul szolgáló írógép-kopogást egy jazzband zenéje egészíti ki (Jemnitz Sándor→ zeneszerző a dobok hangjával a metropolisz lüktetésének ritmusát kívánja éreztetni). A Párizs ég egy szokásos párizsi hétköznapot visz színre: a gazdagok szórakozásait, a munkások szenvedését, a földalattit és egy autóbalesetet. Látszólag értelem nélküli képekből álló kompozíció, amelyek viszont együtt a reménytelenség érzetét keltik a gúnyosan kommentelő régi görög kar kommentárjai mellett.

Ivan Goll Párizsban találkozott Tihanyi Lajossal→, aki litográfiát készített a költőről.

Goll, Ivan. „Az új Franciaország”. Ma 4, 5. sz. (1919): 74–77.

Goll, Ivan. „Processzió”. Fordította Székely János. Ma 4, 7. sz. (1919): 148–149.

Goll, Ivan. „Archipenko”. Ma 6, 6. sz. (1921): 71.

Goll, Ivan. „Chaplin – Filmköltemény. Az emberiesség kis mozija”. Fordította Bolgár Imre. Ma 8, 4. sz. (1923): 34–40.

Goll, Ivan. „Ditiramb”. Fordította Reiter Róbert. Ma 3, 12. sz. (1918): 139.

Goll, Ivan. „Gilotin”. Fordította Kassák Lajos. Ma 6, 7. sz. (1921): 94.

Goll, Ivan. „Az idő öngyilkossága”. Fordította Gáspár Endre. Ma 7, 3. sz. (1922): 44. 

Goll, Ivan. „A Montparnasse állomása”. Fordította Gáspár Endre. Ma 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll, Ivan. „Telefon”. Fordította Gáspár Endre. Ma 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll. Ivan. Archipenko. Wien: Horizon–Ma, 1921.

Ernst, Joseph. „»Surréalisme«”. Ma 10, 3–4. sz. (1925): 204.

Gáspár Endre. „Les Cinq Continents. Ivan Goll új lírai világantológiája”. Ma 9, 1. sz. (1923): 99.

------

Altanis-Protzer, Ute. Yvan Goll. Der andere Surrealist der europäischen Avantgarde. München: Grin Verlag, 2016.

Galácz Judit. „S jött a Zöld Szamár és helyesen bőgött… – avagy a dada mint lehetőség a színház újragondolására”. Artmagazin online, https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/2581d5735353cc21b44be5b0267663b3.