Bartalis János - Revision history

BucsicsKatalin at 17:27, 10 February 2025

2025-02-10T17:27:24Z

BucsicsKatalin at 14:52, 29 February 2024

2024-02-29T14:52:09Z

BucsicsKatalin at 14:51, 29 February 2024

2024-02-29T14:51:04Z

BucsicsKatalin: Created page with "Bartalis János (Apáca, 1893. július 29. – Kolozsvár, 1976. december 18.), költő, tanár. Egészen eredeti hangot hozott az erdélyi és az egyetemes magyar költészet..."

2024-02-29T14:49:32Z

Created page with "Bartalis János (Apáca, 1893. július 29. – Kolozsvár, 1976. december 18.), költő, tanár. Egészen eredeti hangot hozott az erdélyi és az egyetemes magyar költészet..."

New page

Bartalis János (Apáca, 1893. július 29. – Kolozsvár, 1976. december 18.), költő, tanár. Egészen eredeti hangot hozott az erdélyi és az egyetemes magyar költészetbe, de tematikában, látásmódban, életérzésben meglehetősen különbözött minden más, korabeli szabadversírótól. Csere János falujában született, édesanyját korán elvesztette, apja nem akarta városi iskolába engedni, nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségeiből. Előbb a hosszúfalusi polgári iskolát végezte el, majd Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, mindeközben nem tanügyi, mintsem inkább irodalmi pályára készült. Tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállalt, hogy Kolozsváron maradhasson, s drámaírói terveit megvalósíthassa. 1913-14 számára a „nagy remények és kétségbeesések” időszaka, amiről visszaemlékezésében is külön szólt: Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színház direktorának beküldött drámájára ugyanis nem kapott választ, de a várakozás közben született (s Kosztolányinak elküldött) verseire postafordultával érkezett a biztatás Budapestről. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét (Bartalis és Kassák visszaemlékezései szerint: nem a legjobbakat) a Nyugatban is. Az expresszionista versbeszéd jelenléte költészetében 1919-ig egyre hangsúlyosabbá válik, később ennek aktivista formái mellett tesz hitet.
A szélesebb hírnévhez mindazonáltal a Nagy Háború borzalmas frontélményei után nyugalmat, természeti idillt kereső falusi éveken át vezetett az út. Bartalis vett a Helikon szabad írói közösség munkálataiban 1926-tól, Kuncz Aladár azonban már ezt megelőzően méltatta „bukolikáit.” 1920 és 1933 között ugyanis a Dés melletti Alsókosályon, felesége birtokán gazdálkodott, s ez idő alatt jelent meg első, igen megkésett verskötete, a Hajh, rózsafa (1926), az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Bár ennek versanyaga javarészt még a tízes években született, a „kosályi bukolikák” Kuncz s mások révén erdélyi, elzárt, még érintetlen és legfőképp rurális színeket hangsúlyoztak (tévesen) költészetében. Debütkötetét mindenesetre egyszerre méltatta Kosztolányi, Németh László s Gaál Gábor is. Már első verseitől ötvözte ugyanis az esztétizáló modernség bizonyos versvívmányait és a hangsúlyosabban expresszionista, majd aktivista jegyeket, miközben alapvetően ösztönös költőnek mutatkozott, aki szabad verseket írt s az egyik erőteljes formai újítónak számított. Olyan különböző ízlésű, alkatú és világnézetű irodalmárokat ragadt meg költészete és annak ősi ereje, primitív hangneme, sodrása, mint Osvát, Kassák, Kuncz vagy Gaál Gábor, akik ezen eredeti lírai hangban a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal való rokonságot éppúgy kiolvasni akarták, mint a tízes-húszas évek munkásdalait. Verseinek avantgárd hatását egyfelől az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizációtól övezve, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólalt meg, másfelől olyan sajátos szerkesztésmódot alkalmazott verseiben, amely bármilyen világelemet képes volt önmagához hasonítani és sajátos logikáján átszűrve megmutatni. Mint Sőni Pál is kimutatta: „Versének viszonylagos rendezetlensége, amin nem csupán a ritmus és a rímek elhagyását kell értenünk, hanem egész költői dikcióját, valójában új, »váratlan« szervezettséget jelent. [...] Azt mondhatnók, hogy Bartalis az új líra struktúráját, ezen új szervezettség algebráját teremtette meg.”
A magyar expresszionizmusról szóló programnyilatkozatát (Az új művészet elé) a Kolozsváron megjelenő progresszív Napkeletben közölte. Deréky Pál szerint ebben még együtt gomolyog az »aktivizmus« misztikus és materialista változata.” 1925-ben ilyen előzmények után írt hozzá verset Szentimrei Jenő is, Jó estét Bartalis! címmel. Ekkorra már valóban részben a természet kimeríthetetlen energiáihoz igazodott, az ember és a természet idillibb viszonyát, a mezei munkának ősi szépségét, semmint azok nehézségét verselte meg, mégsem mondható a valóságtól elszakadtnak ekkori költészete. Viszonylag kevés költői képet használt, köznapi tények, munkafolyamatok vegyültek soraiba, a tárgyszerűséget szándékolatlan prózaiságba fordítva, ösztönösségével, a természetben való feloldódásával, panteisztikus szemléletével pedig univerzálissá tágította mindezt. Az idillre hangoltságot megtörte csakhamar az emberi gonoszságban rejlő számtalan veszélyforrás, a rövid ideig idillinek tűnő világ mélyén (s az átmeneti békében leledző Európa mélyén) mindig is ott rejtőző pusztításvágy. A búzaszemek ekkor már „mint gyilkos, hegyes puskagolyók”, a csomóba fűzött kukoricacsövek „mint egy füzér kézigránát” tematizálódtak (No, idilli világ). Amikor aztán a „forró puskacső” ismét valósággá lett, megírta Ima mindenkiért 1940-ben című versét, amit Móricz közölt a Kelet Népében.
1929-től a Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, később azonban Magyarországra költözött, 1933-tól 1941-ig Ráckevén, Pilisvörösváron, Kiskőrösön tanárkodott, 1940-től hazatért Erdélybe, 1941-től 1959-ig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, illetve a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosaként is dolgozott. 1945 és 1954 között a teljes költői elhallgattatás évei következtek, baráti biztatások azonban ismét versre hangolták, élete végén pedig már szakmai és hivatalos elismerés övezte. Önéletrajzi visszaemlékezése (Az, aki én voltam) 1972-ben jelenhetett meg.
Rímet s „minden előre megszabott formát” nyűgnek érzett, ugyanakkor a Bartalis-féle szabadverselési mód is variálódik, s a teljes kötetlenségtől a szabályos népdalritmusig számos közbeeső fokozatot mutat. Mint Kántor Lajos rámutatott, igazán jó szabad versei nem azok, amelyek parttalanul áradnak, hanem „amelyeket az érzelem, a gondolat, olykor a költői képek fegyelmezettebb rendbe szerveznek”. (Szőlőőrzés, No, idilli világ, De különben csend van, Hajnali zene, 154x28). Példája idősebb és fiatalabb kortársaira (például Reiter Róbertre, Méliusz Józsefre, Korvin Sándorra) egyaránt hatott. Minthogy a hazai szabadverselés egyik legelső magyar művelője volt, költészetét sokan hasonlították Walt Whitmanéhez, annak ellenére, hogy nem városias-expresszionista jegyek jellemzik. Neve mégis a Füst Miláné és Kassáké mellett említhető, utóbbi Három találkozás címmel a Bécsi Magyar Újság, 1922. szeptember 21.- számában idézte fel a Bartalis-versekkel (többek közt a Királyok című versciklussal és korai Bartalis-versekkel) való első, meghatározó élményét.

KASSÁK Lajos. „Három találkozás”. Bécsi Magyar Újság, 1922. szeptember 21.
SŐNI Pál. Avantgarde sugárzás. Bukarest: Kriterion, 1973.
BORI Imre. Az avantgarde apostolai. Ujvidék: Forum, 1971.
BALÁZS Imre József. Az avantgarde az erdélyi magyar irodalomban. Marosvásárhely: Mentor, 2006.

@@ Line 1: / Line 1: @@
-'''[[Item:Q2111|Bartalis János]]''' ('''Apáca''', 1893. július 29. – '''Kolozsvár''', 1976. december 18.) költő, tanár. Egészen eredeti hangot hozott az erdélyi és az egyetemes magyar költészetbe, de tematikában, látásmódban, életérzésben meglehetősen különbözött minden más, korabeli szabadversírótól. Csere János falujában született, édesanyját korán elvesztette, apja nem akarta városi iskolába engedni, nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségeiből. Előbb a hosszúfalusi polgári iskolát végezte el, majd Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, mindeközben nem tanügyi, mintsem inkább irodalmi pályára készült. Tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállalt, hogy Kolozsváron maradhasson, s drámaírói terveit megvalósíthassa. 1913-14 számára a „nagy remények és kétségbeesések” időszaka, amiről visszaemlékezésében is külön szólt: Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színház direktorának beküldött drámájára ugyanis nem kapott választ, de a várakozás közben született (s Kosztolányinak elküldött) verseire postafordultával érkezett a biztatás Budapestről. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét (Bartalis és Kassák visszaemlékezései szerint: nem a legjobbakat) a Nyugatban is. Az expresszionista versbeszéd jelenléte költészetében 1919-ig egyre hangsúlyosabbá válik, később ennek aktivista formái mellett tesz hitet.
+'''[[Item:Q2111|Bartalis János]]''' ('''Apáca''', 1893. július 29. – '''Kolozsvár''', 1976. december 18.) költő, tanár. Egészen eredeti hangot hozott az erdélyi és az egyetemes magyar költészetbe, de tematikában, látásmódban, életérzésben meglehetősen különbözött minden más, korabeli szabadversírótól. Csere János falujában született, édesanyját korán elvesztette, apja nem akarta városi iskolába engedni, nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségeiből. Előbb a hosszúfalusi polgári iskolát végezte el, majd Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, mindeközben nem tanügyi, mintsem inkább irodalmi pályára készült. Tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállalt, hogy Kolozsváron maradhasson, s drámaírói terveit megvalósíthassa. 1913-14 számára a „nagy remények és kétségbeesések” időszaka, amiről visszaemlékezésében is külön szólt: Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színház direktorának beküldött drámájára ugyanis nem kapott választ, de a várakozás közben született (s Kosztolányinak elküldött) verseire postafordultával érkezett a biztatás Budapestről. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét (Bartalis és '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' visszaemlékezései szerint: nem a legjobbakat) a '''[[Item:Q155|Nyugat]]'''ban is. Az expresszionista'''<code>→</code>''' versbeszéd jelenléte költészetében 1919-ig egyre hangsúlyosabbá válik, később ennek aktivista'''<code>→</code>''' formái mellett tesz hitet.
-A szélesebb hírnévhez mindazonáltal a Nagy Háború borzalmas frontélményei után nyugalmat, természeti idillt kereső falusi éveken át vezetett az út. Bartalis vett a Helikon szabad írói közösség munkálataiban 1926-tól, Kuncz Aladár azonban már ezt megelőzően méltatta „bukolikáit.” 1920 és 1933 között ugyanis a Dés melletti Alsókosályon, felesége birtokán gazdálkodott, s ez idő alatt jelent meg első, igen megkésett verskötete, a Hajh, rózsafa (1926), az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Bár ennek versanyaga javarészt még a tízes években született, a „kosályi bukolikák” Kuncz s mások révén erdélyi, elzárt, még érintetlen és legfőképp rurális színeket hangsúlyoztak (tévesen) költészetében. Debütkötetét mindenesetre egyszerre méltatta Kosztolányi, Németh László s Gaál Gábor is. Már első verseitől ötvözte ugyanis az esztétizáló modernség bizonyos versvívmányait és a hangsúlyosabban expresszionista, majd aktivista jegyeket, miközben alapvetően ösztönös költőnek mutatkozott, aki szabad verseket írt s az egyik erőteljes formai újítónak számított. Olyan különböző ízlésű, alkatú és világnézetű irodalmárokat ragadt meg költészete és annak ősi ereje, primitív hangneme, sodrása, mint Osvát, Kassák, Kuncz vagy Gaál Gábor, akik ezen eredeti lírai hangban a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal való rokonságot éppúgy kiolvasni akarták, mint a tízes-húszas évek munkásdalait. Verseinek avantgárd hatását egyfelől az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizációtól övezve, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólalt meg, másfelől olyan sajátos szerkesztésmódot alkalmazott verseiben, amely bármilyen világelemet képes volt önmagához hasonítani és sajátos logikáján átszűrve megmutatni. Mint Sőni Pál is kimutatta: „Versének viszonylagos rendezetlensége, amin nem csupán a ritmus és a rímek elhagyását kell értenünk, hanem egész költői dikcióját, valójában új, »váratlan« szervezettséget jelent. [...] Azt mondhatnók, hogy Bartalis az új líra struktúráját, ezen új szervezettség algebráját teremtette meg.”
+A szélesebb hírnévhez mindazonáltal a Nagy Háború borzalmas frontélményei után nyugalmat, természeti idillt kereső falusi éveken át vezetett az út. Bartalis vett a Helikon'''<code>→</code>''' szabad írói közösség munkálataiban 1926-tól, '''Kuncz Aladár<code>→</code>''' azonban már ezt megelőzően méltatta „bukolikáit.” 1920 és 1933 között ugyanis a Dés melletti Alsókosályon, felesége birtokán gazdálkodott, s ez idő alatt jelent meg első, igen megkésett verskötete, a ''Hajh, rózsafa'' (1926), az Erdélyi Szépmíves Céh'''<code>→</code>''' kiadásában. Bár ennek versanyaga javarészt még a tízes években született, a „kosályi bukolikák” Kuncz s mások révén erdélyi, elzárt, még érintetlen és legfőképp rurális színeket hangsúlyoztak (tévesen) költészetében. Debütkötetét mindenesetre egyszerre méltatta '''[[Item:Q46637|Kosztolányi]]<code>→</code>''', Németh László s '''[[Item:Q145172|Gaál Gábor]]<code>→</code>''' is. Már első verseitől ötvözte ugyanis az esztétizáló modernség'''<code>→</code>''' bizonyos versvívmányait és a hangsúlyosabban expresszionista, majd aktivista jegyeket, miközben alapvetően ösztönös költőnek mutatkozott, aki szabad verseket írt s az egyik erőteljes formai újítónak számított. Olyan különböző ízlésű, alkatú és világnézetű irodalmárokat ragadt meg költészete és annak ősi ereje, primitív hangneme, sodrása, mint '''[[Item:Q245061|Osvát]]<code>→</code>''', Kassák, Kuncz vagy Gaál Gábor, akik ezen eredeti lírai hangban a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal való rokonságot éppúgy kiolvasni akarták, mint a tízes-húszas évek munkásdalait. Verseinek avantgárd hatását egyfelől az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizációtól övezve, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólalt meg, másfelől olyan sajátos szerkesztésmódot alkalmazott verseiben, amely bármilyen világelemet képes volt önmagához hasonítani és sajátos logikáján átszűrve megmutatni. Mint Sőni Pál is kimutatta: „Versének viszonylagos rendezetlensége, amin nem csupán a ritmus és a rímek elhagyását kell értenünk, hanem egész költői dikcióját, valójában új, »váratlan« szervezettséget jelent. [...] Azt mondhatnók, hogy Bartalis az új líra struktúráját, ezen új szervezettség algebráját teremtette meg.”
-A magyar expresszionizmusról szóló programnyilatkozatát (Az új művészet elé) a Kolozsváron megjelenő progresszív Napkeletben közölte. Deréky Pál szerint ebben még együtt gomolyog az »aktivizmus« misztikus és materialista változata.” 1925-ben ilyen előzmények után írt hozzá verset Szentimrei Jenő is, Jó estét Bartalis! címmel. Ekkorra már valóban részben a természet kimeríthetetlen energiáihoz igazodott, az ember és a természet idillibb viszonyát, a mezei munkának ősi szépségét, semmint azok nehézségét verselte meg, mégsem mondható a valóságtól elszakadtnak ekkori költészete. Viszonylag kevés költői képet használt, köznapi tények, munkafolyamatok vegyültek soraiba, a tárgyszerűséget szándékolatlan prózaiságba fordítva, ösztönösségével, a természetben való feloldódásával, panteisztikus szemléletével pedig univerzálissá tágította mindezt. Az idillre hangoltságot megtörte csakhamar az emberi gonoszságban rejlő számtalan veszélyforrás, a rövid ideig idillinek tűnő világ mélyén (s az átmeneti békében leledző Európa mélyén) mindig is ott rejtőző pusztításvágy. A búzaszemek ekkor már „mint gyilkos, hegyes puskagolyók”, a csomóba fűzött kukoricacsövek „mint egy füzér kézigránát” tematizálódtak (No, idilli világ). Amikor aztán a „forró puskacső” ismét valósággá lett, megírta Ima mindenkiért 1940-ben című versét, amit Móricz közölt a Kelet Népében.
+A magyar expresszionizmusról szóló programnyilatkozatát ''(Az új művészet elé)'' a Kolozsváron megjelenő progresszív ''Napkelet''ben közölte. Deréky Pál szerint ebben még együtt gomolyog az »aktivizmus« misztikus és materialista változata.” 1925-ben ilyen előzmények után írt hozzá verset '''Szentimrei Jenő<code>→</code>''' is, ''Jó estét Bartalis!'' címmel. Ekkorra már valóban részben a természet kimeríthetetlen energiáihoz igazodott, az ember és a természet idillibb viszonyát, a mezei munkának ősi szépségét, semmint azok nehézségét verselte meg, mégsem mondható a valóságtól elszakadtnak ekkori költészete. Viszonylag kevés költői képet használt, köznapi tények, munkafolyamatok vegyültek soraiba, a tárgyszerűséget szándékolatlan prózaiságba fordítva, ösztönösségével, a természetben való feloldódásával, panteisztikus szemléletével pedig univerzálissá tágította mindezt. Az idillre hangoltságot megtörte csakhamar az emberi gonoszságban rejlő számtalan veszélyforrás, a rövid ideig idillinek tűnő világ mélyén (s az átmeneti békében leledző Európa mélyén) mindig is ott rejtőző pusztításvágy. A búzaszemek ekkor már „mint gyilkos, hegyes puskagolyók”, a csomóba fűzött kukoricacsövek „mint egy füzér kézigránát” tematizálódtak ''(No, idilli világ)''. Amikor aztán a „forró puskacső” ismét valósággá lett, megírta ''Ima mindenkiért 1940-ben'' című versét, amit '''[[Item:Q47279|Móricz]]<code>→</code>''' közölt a '''''Kelet Népé'''''ben'''<code>→</code>'''.
--től a Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, később azonban Magyarországra költözött, 1933-tól 1941-ig Ráckevén, Pilisvörösváron, Kiskőrösön tanárkodott, 1940-től hazatért Erdélybe, 1941-től 1959-ig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, illetve a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosaként is dolgozott. 1945 és 1954 között a teljes költői elhallgattatás évei következtek, baráti biztatások azonban ismét versre hangolták, élete végén pedig már szakmai és hivatalos elismerés övezte. Önéletrajzi visszaemlékezése (Az, aki én voltam) 1972-ben jelenhetett meg.
+-től a Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, később azonban Magyarországra költözött, 1933-tól 1941-ig Ráckevén, Pilisvörösváron, Kiskőrösön tanárkodott, 1940-től hazatért Erdélybe, 1941-től 1959-ig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, illetve a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosaként is dolgozott. 1945 és 1954 között a teljes költői elhallgattatás évei következtek, baráti biztatások azonban ismét versre hangolták, élete végén pedig már szakmai és hivatalos elismerés övezte. Önéletrajzi visszaemlékezése ''(Az, aki én voltam)'' 1972-ben jelenhetett meg.
-Rímet s „minden előre megszabott formát” nyűgnek érzett, ugyanakkor a Bartalis-féle szabadverselési mód is variálódik, s a teljes kötetlenségtől a szabályos népdalritmusig számos közbeeső fokozatot mutat. Mint Kántor Lajos rámutatott, igazán jó szabad versei nem azok, amelyek parttalanul áradnak, hanem „amelyeket az érzelem, a gondolat, olykor a költői képek fegyelmezettebb rendbe szerveznek”. (Szőlőőrzés, No, idilli világ, De különben csend van, Hajnali zene, 154x28). Példája idősebb és fiatalabb kortársaira (például Reiter Róbertre, Méliusz Józsefre, Korvin Sándorra) egyaránt hatott. Minthogy a hazai szabadverselés egyik legelső magyar művelője volt, költészetét sokan hasonlították Walt Whitmanéhez, annak ellenére, hogy nem városias-expresszionista jegyek jellemzik. Neve mégis a Füst Miláné és Kassáké mellett említhető, utóbbi Három találkozás címmel a Bécsi Magyar Újság, 1922. szeptember 21.- számában idézte fel a Bartalis-versekkel (többek közt a Királyok című versciklussal és korai Bartalis-versekkel) való első, meghatározó élményét.
+Rímet s „minden előre megszabott formát” nyűgnek érzett, ugyanakkor a Bartalis-féle szabadverselési mód is variálódik, s a teljes kötetlenségtől a szabályos népdalritmusig számos közbeeső fokozatot mutat. Mint Kántor Lajos rámutatott, igazán jó szabad versei nem azok, amelyek parttalanul áradnak, hanem „amelyeket az érzelem, a gondolat, olykor a költői képek fegyelmezettebb rendbe szerveznek”. ''(Szőlőőrzés, No, idilli világ, De különben csend van, Hajnali zene, 154x28).'' Példája idősebb és fiatalabb kortársaira (például '''[[Item:Q249676|Reiter Róbert]]'''re'''<code>→</code>''', '''[[Item:Q148604|Méliusz József]]'''re'''<code>→</code>''', '''[[Item:Q250226|Korvin Sándor]]'''ra'''<code>→</code>''') egyaránt hatott. Minthogy a hazai szabadverselés egyik legelső magyar művelője volt, költészetét sokan hasonlították '''Walt Whitman'''éhez'''<code>→</code>''', annak ellenére, hogy nem városias-expresszionista jegyek jellemzik. Neve mégis a Füst Miláné és Kassáké mellett említhető, utóbbi ''Három találkozás'' címmel a ''Bécsi Magyar Újság'''''<code>→</code>''' 1922. szeptember 21. számában idézte fel a Bartalis-versekkel (többek közt a ''Királyok'' című versciklussal és korai Bartalis-versekkel) való első, meghatározó élményét.
 Kassák Lajos. „Három találkozás”. ''Bécsi Magyar Újság,'' 1922. szeptember 21.

@@ Line 1: / Line 1: @@
-Bartalis János (Apáca, 1893. július 29. – Kolozsvár, 1976. december 18.), költő, tanár. Egészen eredeti hangot hozott az erdélyi és az egyetemes magyar költészetbe, de tematikában, látásmódban, életérzésben meglehetősen különbözött minden más, korabeli szabadversírótól. Csere János falujában született, édesanyját korán elvesztette, apja nem akarta városi iskolába engedni, nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségeiből. Előbb a hosszúfalusi polgári iskolát végezte el, majd Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, mindeközben nem tanügyi, mintsem inkább irodalmi pályára készült. Tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállalt, hogy Kolozsváron maradhasson, s drámaírói terveit megvalósíthassa. 1913-14 számára a „nagy remények és kétségbeesések” időszaka, amiről visszaemlékezésében is külön szólt: Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színház direktorának beküldött drámájára ugyanis nem kapott választ, de a várakozás közben született (s Kosztolányinak elküldött) verseire postafordultával érkezett a biztatás Budapestről. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét (Bartalis és Kassák visszaemlékezései szerint: nem a legjobbakat) a Nyugatban is. Az expresszionista versbeszéd jelenléte költészetében 1919-ig egyre hangsúlyosabbá válik, később ennek aktivista formái mellett tesz hitet.
+'''[[Item:Q2111|Bartalis János]]''' ('''Apáca''', 1893. július 29. – '''Kolozsvár''', 1976. december 18.) költő, tanár. Egészen eredeti hangot hozott az erdélyi és az egyetemes magyar költészetbe, de tematikában, látásmódban, életérzésben meglehetősen különbözött minden más, korabeli szabadversírótól. Csere János falujában született, édesanyját korán elvesztette, apja nem akarta városi iskolába engedni, nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségeiből. Előbb a hosszúfalusi polgári iskolát végezte el, majd Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, mindeközben nem tanügyi, mintsem inkább irodalmi pályára készült. Tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállalt, hogy Kolozsváron maradhasson, s drámaírói terveit megvalósíthassa. 1913-14 számára a „nagy remények és kétségbeesések” időszaka, amiről visszaemlékezésében is külön szólt: Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színház direktorának beküldött drámájára ugyanis nem kapott választ, de a várakozás közben született (s Kosztolányinak elküldött) verseire postafordultával érkezett a biztatás Budapestről. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét (Bartalis és Kassák visszaemlékezései szerint: nem a legjobbakat) a Nyugatban is. Az expresszionista versbeszéd jelenléte költészetében 1919-ig egyre hangsúlyosabbá válik, később ennek aktivista formái mellett tesz hitet.
 A szélesebb hírnévhez mindazonáltal a Nagy Háború borzalmas frontélményei után nyugalmat, természeti idillt kereső falusi éveken át vezetett az út. Bartalis vett a Helikon szabad írói közösség munkálataiban 1926-tól, Kuncz Aladár azonban már ezt megelőzően méltatta „bukolikáit.” 1920 és 1933 között ugyanis a Dés melletti Alsókosályon, felesége birtokán gazdálkodott, s ez idő alatt jelent meg első, igen megkésett verskötete, a Hajh, rózsafa (1926), az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Bár ennek versanyaga javarészt még a tízes években született, a „kosályi bukolikák” Kuncz s mások révén erdélyi, elzárt, még érintetlen és legfőképp rurális színeket hangsúlyoztak (tévesen) költészetében. Debütkötetét mindenesetre egyszerre méltatta Kosztolányi, Németh László s Gaál Gábor is. Már első verseitől ötvözte ugyanis az esztétizáló modernség bizonyos versvívmányait és a hangsúlyosabban expresszionista, majd aktivista jegyeket, miközben alapvetően ösztönös költőnek mutatkozott, aki szabad verseket írt s az egyik erőteljes formai újítónak számított. Olyan különböző ízlésű, alkatú és világnézetű irodalmárokat ragadt meg költészete és annak ősi ereje, primitív hangneme, sodrása, mint Osvát, Kassák, Kuncz vagy Gaál Gábor, akik ezen eredeti lírai hangban a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal való rokonságot éppúgy kiolvasni akarták, mint a tízes-húszas évek munkásdalait. Verseinek avantgárd hatását egyfelől az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizációtól övezve, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólalt meg, másfelől olyan sajátos szerkesztésmódot alkalmazott verseiben, amely bármilyen világelemet képes volt önmagához hasonítani és sajátos logikáján átszűrve megmutatni. Mint Sőni Pál is kimutatta: „Versének viszonylagos rendezetlensége, amin nem csupán a ritmus és a rímek elhagyását kell értenünk, hanem egész költői dikcióját, valójában új, »váratlan« szervezettséget jelent. [...] Azt mondhatnók, hogy Bartalis az új líra struktúráját, ezen új szervezettség algebráját teremtette meg.”
@@ Line 16: / Line 16: @@
 Balázs Imre József. ''Az avantgarde az erdélyi magyar irodalomban.'' Marosvásárhely: Mentor, 2006.