wikibase-docker - User contributions [en]

Le Corbusier

2025-04-22T12:17:05Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q337253|Le Corbusier]]''' (eredeti neve: Charles-Édouard Jeanneret-Gris) ('''[[Item:Q14417|La Chaux-de-Fonds]]''', 1887. október 6. – '''[[Item:Q337254|Roquebrune-Cap-Martin]]''', 1965. augusztus 27.), svájci építész, író, festő, szobrász. A modern építészet egyik legnagyobb úttörője, filozófiája máig részét képezi az építészeti képzéseknek, hatása sok terven és épületen tetten érhető. Korszerű anyagokat és technológiát alkalmazó funkcionalizmusa a magasházaktól a bútortervekig radikális, ugyanakkor gyakorlatias megoldásokat nyújtott a modern városi élettel kapcsolatos kérdésekre. A plasztikus építészet elvei szerint alkotásait főként, vasbetonból, acélból, üvegből készítette.

Szülővárosának protestáns szigora, a környezet puritánsága egész életében hatott rá. Iparművészeti iskolába járt. Itt Charles L’Eplattenier – akit később egyetlen tanárának nevezett – oktatta rajzolásra, művészettörténetre, és ő ösztönözte, hogy építész legyen. Még nem volt 18 éves, amikor megépítette első házát. 1907 és 1911 között tanulmányi körutat tett Európában, melynek során felismerte a toszkán kolostorok közös terei és cellái közti kontrasztot, ezen alapult lakóépület-felfogása. Az ókori görög romokban és Palladio műveiben találta meg a klasszikus arányokat, a mediterrán népi építészet a mértani formák sokaságára, a fény kezelésére és az épületek tájba helyezésére irányították gondolkodását.

'''[[Item:Q11749|Berlin]]'''i'''<code>→</code>''' és '''[[Item:Q131|párizs]]'''i'''<code>→</code>''' építészeti irodákban dolgozott, az első világháború kitörésekor hazatért Svájcba. Ekkor készült terveiben már szabványméretű, sorozatban gyártott vasbeton elemek szerepeltek. 1917-ben Párizsban ismerkedett meg '''[[Item:Q337249|Amédée Ozenfant]]<code>[[Amédée Ozenfant|→]]</code>''' kubista'''<code>→</code>''' festővel, aki a tiszta geometriai formák felé fordította figyelmét, s akivel elindította a purizmust. Az ő hatására kezdett írni és festeni, s vette fel anyai nagyapja nevét. Le Corbusier-vel a ''L’Esprit Nouveau'' című folyóiratban is együtt dolgoztak. A korai purista manifesztumokban a színt a formához képest másodlagosnak tekintették, és ez megmutatkozott abban, ahogyan Le Corbusier az 1920-as évek közepén készült munkáiban gondosan elhelyezte a színeket a diszkrét építészeti elemek megerősítésére. (Angliában később Ozenfant finomította a színnel kapcsolatos elképzeléseit.) Jeanneret már Le Corbusier néven adta ki ''Egy új építészet felé'' című kötetét, amelyben az építészet forradalmát hirdette, benne szállóigévé vált kijelentéseivel: „A ház egy gép, amelyben élünk”; „Törvénybe kellene iktatni, hogy egy ház csak fehér lehet”.

Munkásságának első korszaka 1940-ig tartott. Az 1922-ben bemutatott „kortárs város” projektje már tartalmazza öt híres, természettudatossággal is jellemezhető alapelvét:

1. Az épület lábakra állítása, hogy az ne vegyen el területet a természettől 2. A pillérvázzal biztosítható a tartószerkezettől független szabad alaprajzi alakítás 3. A teherviseléstől mentesült homlokzat szabad alakítása 4. Szalagablakok, melyek növelik a bevilágítás mértékét és nyitnak a külső tér felé 5. Tetőkert kialakítására lehetőséget adó lapostető.

Várostervein ennek megfelelően a napfény, a szabad terek és zöldterületek érvényesülnek a leginkább, a járdákat és közutakat elválasztotta, a lakókat magas házakban helyezte el.

Első megvalósult munkája a Bordeaux melletti Pessac munkáslakótelepe, amelynek szokatlan formái és színei botrányt keltettek.

Bár mindig kollektív terek létrehozása érdekelte, a második világháború előtt egyéni megbízásokon dolgozott, terveit az igényes térformálás, funkcionális szerkezet jellemzi. Ilyen például a párizsi Raul de Roche villa is, amelyben ma a Le Corbusier Alapítvány működik. A Népszövetség genfi székházpályázatára tervezte első szigorúan funkcionális irodaépületét.

Orosz konstruktivistákkal került kapcsolatba, 1929-ben megnyerte a moszkvai Centroszojuz épület pályázatát, amely 1935-re valósult meg. Ezt követően épült meg a párizsi Üdvhadsereg palotája és diákháza.

A harmincas években készültek Algír, Sao Paolo, Antwerpen, '''[[Item:Q17424|Stockholm]]<code>→</code>''', '''[[Item:Q5999|Barcelona]]<code>→</code>''', '''[[Item:Q11371|Genf]]<code>→</code>''', Rio de Janeiro, Buenos Aires rendezési tervei. A második világháború alatt alakította ki moduláris elméletét, amelyben az építészet elemeit az emberi test arányaihoz méretezte. 1940 után kezdődő második korszaka elején azt remélte, hogy az újjáépítés során majd megvalósíthatja a közösségi építészeti programját.

1946-ban a kormány egy nagy marseille-i lakókomplexum tervezésével bízta meg, egy tizenkét emeletes, lábakon álló épületet tervezett, a tetején játszótérrel, úszómedencével és egy sportpályával.

E korszakának legszebb darabja a Vogézek egy kisebb hegycsúcsán emelkedő, a táj fölött szinte lebegő Magasságos Miasszonyunk-kápolna.

A hatvanas években építette a tokiói Nyugati Művészet Múzeumát, a frankfurti Művészeti Központot, a milánói Olivetti-székházat, a strasbourgi Kongresszusi Palotát, a bostoni Harvard Egyetem Képzőművészeti Központját és a brazíliavárosi francia követség épületet. Felesége Yvonne Gallis divatmodell volt, de házassága alatt számos viszonya volt, többek között Josephine Bakerrel is.

Művészeti hagyatéka több mint 30 ezer építészeti tervből, 13 ezer vázlatból, hétezer vízfestményből, félezer olajfestményből és 52 könyvből áll.

Le Corbusier építészeti életműve 2016 óta a UNESCO Világörökség része.

A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' Le Corbusier még Jeanneret néven szerepel, és elsősorban nem építészként, inkább festőként és a purizmus egyik kezdeményezőjeként. Egy kubista csendéletét mutatják be, közvetlenül eszmetársa, Amédée Ozenfant hasonló stílusú képe mellett, továbbá közösen írt programjukat, ''A purista esztétika vázlatá''t is közlik.

E tanulmány egyik alaptörekvése, hogy kikapcsolja az esztétikai vizsgálódásokból a túl szubjektívnak tekintett szépet. A művészet területén szerintük kizárólag az elsődleges érzékelésre lehet alapozni, minden értékítélet nélkül, ugyanis ez – például a színekre vagy formákra vonatkoztatva – mindenkinél fix és általános. Mivel tehát a tiszta geometria formák a legerősebben szabnak irányt ítéletünknek, a művészetnek geometriára épülő eszközökkel kell működnie, így leszünk képesek egy minél egyetemesebbnek nevezhető nyelvet alkalmazni. A mi korunknak is megvan a maga érzésmódja, akárcsak a régieknek, írják, de még nem alakult ki egy ezt közvetítő plasztikus eszközrendszer, nyelv. A művészet célja elképzelésük szerint, hogy egy magasabbrendű érzést indukáljon, a matematikai rendét, amit a fent vázolt purista eszközökkel lehet megvalósítani.

A '''''Dokumentum'''''ban'''<code>→</code>''' már elsősorban építészként és Le Corbusier néven tűnik fel, programcikke a lap 2. számában olvasható. Le Corbusier a tömeges termelésben legyártott sorozattárgy előnyeit ecseteli, s azt óhajtja bizonytani, hogy ehhez a technológiához magasabb minőségi színvonal is társul – hiszen a tömegtermelés miatt nagyobb figyelmet fordítanak a minőségre. Ez a színvonalra figyelés, pontosság, az egzakt mennyiségek alapul vétele és az ehhez tartozó ökonómiai elv azonban a szép fogalmának, egy új esztétikát és egy új szellemiséget is eredményez majd, a harmóniát és rendet előtérbe helyező stílusét. Le Corbusier ezt a gondolatelemet innentől kezdve az építészet felé hajlítja, hiszen az építészetben használt sorozatelemek (típuselemek), azok gépi előállítása képesek lesznek hivatottak bizonyítani „a detail egységét”, amely elengedhetetlen feltétele az „architektonikus szépségnek”. „A városok el fogják veszíteni kaotikus külsejüket, mely máma meggyalázza őket. A rend kerül uralomra és az új útvonalak tágasabbak és architektonikus megoldásaikban gazdagabbak lesznek a maiaknál.”

Jeanneret, Charles-Édouard. „Csendélet”. ''Ma'' 8, 4. sz. (1923): 31. 15x12,5 cm.

Ozenfant, Amédée és Jeanneret, Charles-Édouard: „A purista eszétika vázlata”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 8, 4. sz. (1923): 31–32.

Le Corbusier. „Sorozatkonstrukció”. Fordította Reiter Róbert. ''Dokumentum'' 1, 2. sz. (1927): 30–32.

Nagy Elemér. ''Le Corbusier''. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1969.

Vadas József. ''Le Corbusier''. Szemtől szemben. Budapest: Gondolat, 1983.

„Le Corbusier, az építészet prófétája”. ''Papageno'', 2022. augusztus 27. https://papageno.hu/intermezzo/2022/08/le-corbusier/

Pesti Monika. „La Chaux-de-Fonds-tól Csandígarh-ig - 130 éve született Le Corbusier”. ''Építészfórum'',

2017.10.06., https://epiteszforum.hu/la-chaux-de-fonds-tol-csandigarh-ig-130-eve-szuletett-le-corbusier
[[Category:KASInet]]

Le Corbusier

2025-04-22T12:16:07Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q337253|Le Corbusier]]''' (eredeti neve: Charles-Édouard Jeanneret-Gris) ('''[[Item:Q14417|La Chaux-de-Fonds]]''', 1887. október 6. – '''[[Item:Q337254|Roquebrune-Cap-Martin]]''', 1965. augusztus 27.), svájci építész, író, festő, szobrász. A modern építészet egyik legnagyobb úttörője, filozófiája máig részét képezi az építészeti képzéseknek, hatása sok terven és épületen tetten érhető. Korszerű anyagokat és technológiát alkalmazó funkcionalizmusa a magasházaktól a bútortervekig radikális, ugyanakkor gyakorlatias megoldásokat nyújtott a modern városi élettel kapcsolatos kérdésekre. A plasztikus építészet elvei szerint alkotásait főként, vasbetonból, acélból, üvegből készítette.

Szülővárosának protestáns szigora, a környezet puritánsága egész életében hatott rá. Iparművészeti iskolába járt. Itt Charles L’Eplattenier – akit később egyetlen tanárának nevezett – oktatta rajzolásra, művészettörténetre, és ő ösztönözte, hogy építész legyen. Még nem volt 18 éves, amikor megépítette első házát. 1907 és 1911 között tanulmányi körutat tett Európában, melynek során felismerte a toszkán kolostorok közös terei és cellái közti kontrasztot, ezen alapult lakóépület-felfogása. Az ókori görög romokban és Palladio műveiben találta meg a klasszikus arányokat, a mediterrán népi építészet a mértani formák sokaságára, a fény kezelésére és az épületek tájba helyezésére irányították gondolkodását.

'''[[Item:Q11749|Berlin]]'''i'''<code>→</code>''' és '''[[Item:Q131|párizs]]'''i'''<code>→</code>''' építészeti irodákban dolgozott, az első világháború kitörésekor hazatért Svájcba. Ekkor készült terveiben már szabványméretű, sorozatban gyártott vasbeton elemek szerepeltek. 1917-ben Párizsban ismerkedett meg '''[[Item:Q337249|Amédée Ozenfant]]<code>[[Amédée Ozenfant|→]]</code>''' kubista'''<code>→</code>''' festővel, aki a tiszta geometriai formák felé fordította figyelmét, s akivel elindította a purizmust. Az ő hatására kezdett írni és festeni, s vette fel anyai nagyapja nevét. Le Corbusier-vel a ''L’Esprit Nouveau'' című folyóiratban is együtt dolgoztak. A korai purista manifesztumokban a színt a formához képest másodlagosnak tekintették, és ez megmutatkozott abban, ahogyan Le Corbusier az 1920-as évek közepén készült munkáiban gondosan elhelyezte a színeket a diszkrét építészeti elemek megerősítésére. (Angliában később Ozenfant finomította a színnel kapcsolatos elképzeléseit.) Jeanneret már Le Corbusier néven adta ki ''Egy új építészet felé'' című kötetét, amelyben az építészet forradalmát hirdette, benne szállóigévé vált kijelentéseivel: „A ház egy gép, amelyben élünk”; „Törvénybe kellene iktatni, hogy egy ház csak fehér lehet”.

Munkásságának első korszaka 1940-ig tartott. Az 1922-ben bemutatott „kortárs város” projektje már tartalmazza öt híres, természettudatossággal is jellemezhető alapelvét:

1. Az épület lábakra állítása, hogy az ne vegyen el területet a természettől 2. A pillérvázzal biztosítható a tartószerkezettől független szabad alaprajzi alakítás 3. A teherviseléstől mentesült homlokzat szabad alakítása 4. Szalagablakok, melyek növelik a bevilágítás mértékét és nyitnak a külső tér felé 5. Tetőkert kialakítására lehetőséget adó lapostető.

Várostervein ennek megfelelően a napfény, a szabad terek és zöldterületek érvényesülnek a leginkább, a járdákat és közutakat elválasztotta, a lakókat magas házakban helyezte el.

Első megvalósult munkája a Bordeaux melletti Pessac munkáslakótelepe, amelynek szokatlan formái és színei botrányt keltettek.

Bár mindig kollektív terek létrehozása érdekelte, a második világháború előtt egyéni megbízásokon dolgozott, terveit az igényes térformálás, funkcionális szerkezet jellemzi. Ilyen például a párizsi Raul de Roche villa is, amelyben ma a Le Corbusier Alapítvány működik. A Népszövetség genfi székházpályázatára tervezte első szigorúan funkcionális irodaépületét.

Orosz konstruktivistákkal került kapcsolatba, 1929-ben megnyerte a moszkvai Centroszojuz épület pályázatát, amely 1935-re valósult meg. Ezt követően épült meg a párizsi Üdvhadsereg palotája és diákháza.

A harmincas években készültek Algír, Sao Paolo, Antwerpen, '''[[Item:Q17424|Stockholm]]<code>→</code>''', '''[[Item:Q5999|Barcelona]]<code>→</code>''', '''[[Item:Q11371|Genf]]<code>→</code>''', Rio de Janeiro, Buenos Aires rendezési tervei. A második világháború alatt alakította ki moduláris elméletét, amelyben az építészet elemeit az emberi test arányaihoz méretezte. 1940 után kezdődő második korszaka elején azt remélte, hogy az újjáépítés során majd megvalósíthatja a közösségi építészeti programját.

1946-ban a kormány egy nagy marseille-i lakókomplexum tervezésével bízta meg, egy tizenkét emeletes, lábakon álló épületet tervezett, a tetején játszótérrel, úszómedencével és egy sportpályával.

E korszakának legszebb darabja a Vogézek egy kisebb hegycsúcsán emelkedő, a táj fölött szinte lebegő Magasságos Miasszonyunk-kápolna.

A hatvanas években építette a tokiói Nyugati Művészet Múzeumát, a frankfurti Művészeti Központot, a milánói Olivetti-székházat, a strasbourgi Kongresszusi Palotát, a bostoni Harvard Egyetem Képzőművészeti Központját és a brazíliavárosi francia követség épületet. Felesége Yvonne Gallis divatmodell volt, de házassága alatt számos viszonya volt, többek között Josephine Bakerrel is.

Művészeti hagyatéka több mint 30 ezer építészeti tervből, 13 ezer vázlatból, hétezer vízfestményből, félezer olajfestményből és 52 könyvből áll.

Le Corbusier építészeti életműve 2016 óta a UNESCO Világörökség része.

A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' Le Corbusier még Jeanneret néven szerepel, és elsősorban nem építészként, inkább festőként és a purizmus egyik kezdeményezőjeként. Egy kubista csendéletét mutatják be, közvetlenül eszmetársa, Amédée Ozenfant hasonló stílusú képe mellett, továbbá közösen írt programjukat, ''A purista esztétika vázlatá''t is közlik.

E tanulmány egyik alaptörekvése, hogy kikapcsolja az esztétikai vizsgálódásokból a túl szubjektívnak tekintett szépet. A művészet területén szerintük kizárólag az elsődleges érzékelésre lehet alapozni, minden értékítélet nélkül, ugyanis ez – például a színekre vagy formákra vonatkoztatva – mindenkinél fix és általános. Mivel tehát a tiszta geometria formák a legerősebben szabnak irányt ítéletünknek, a művészetnek geometriára épülő eszközökkel kell működnie, így leszünk képesek egy minél egyetemesebbnek nevezhető nyelvet alkalmazni. A mi korunknak is megvan a maga érzésmódja, akárcsak a régieknek, írják, de még nem alakult ki egy ezt közvetítő plasztikus eszközrendszer, nyelv. A művészet célja elképzelésük szerint, hogy egy magasabbrendű érzést indukáljon, a matematikai rendét, amit a fent vázolt purista eszközökkel lehet megvalósítani.

A '''''Dokumentum'''''ban'''<code>→</code>''' már elsősorban építészként és Le Corbusier néven tűnik fel, programcikke a lap 2. számában olvasható. Le Corbusier a tömeges termelésben legyártott sorozattárgy előnyeit ecseteli, s azt óhajtja bizonytani, hogy ehhez a technológiához magasabb minőségi színvonal is társul – hiszen a tömegtermelés miatt nagyobb figyelmet fordítanak a minőségre. Ez a színvonalra figyelés, pontosság, az egzakt mennyiségek alapul vétele és az ehhez tartozó ökonómiai elv azonban a szép fogalmának, egy új esztétikát és egy új szellemiséget is eredményez majd, a harmóniát és rendet előtérbe helyező stílusét. Le Corbusier ezt a gondolatelemet innentől kezdve az építészet felé hajlítja, hiszen az építészetben használt sorozatelemek (típuselemek), azok gépi előállítása képesek lesznek hivatottak bizonyítani „a detail egységét”, amely elengedhetetlen feltétele az „architektonikus szépségnek”. „A városok el fogják veszíteni kaotikus külsejüket, mely máma meggyalázza őket. A rend kerül uralomra és az új útvonalak tágasabbak és architektonikus megoldásaikban gazdagabbak lesznek a maiaknál.”

Jeanneret, Charles-Édouard. „Csendélet”. ''Ma'' 8, 4. sz. (1923): 31. 15x12,5 cm.

Ozenfant, Amédée és Jeanneret, Charles-Édouard: „A purista eszétika vázlata”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 8, 4. sz. (1923): 31–32.

Le Corbusier. „Sorozatkonstrukció”. Fordította Reiter Róbert. ''Dokumentum'' 1, 2. sz. (1927): 30–32.

Nagy Elemér. ''Le Corbusier''. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1969.

Vadas József. ''Le Corbusier''. Szemtől szemben. Budapest: Gondolat, 1983.

„Le Corbusier, az építészet prófétája”. ''Papageno'', 2022. augusztus 27. <nowiki>https://papageno.hu/intermezzo/2022/08/le-corbusier/</nowiki>

Pesti Monika. „La Chaux-de-Fonds-tól Csandígarh-ig - 130 éve született Le Corbusier”. ''Építészfórum'',

2017.10.06., <nowiki>https://epiteszforum.hu/la-chaux-de-fonds-tol-csandigarh-ig-130-eve-szuletett-le-corbusier</nowiki>
[[Category:KASInet]]

Item:Q338254

2025-04-22T12:05:11Z

BucsicsKatalin: /* wbsetdescription-set:1|hu */ (1897–1965) festő, formatervező

Item:Q146914

2025-04-22T12:02:52Z

BucsicsKatalin: /* wbsetdescription-add:1|en */ poet, writer, publicist 1898-1960

Item:Q146914

2025-04-22T12:02:52Z

BucsicsKatalin: /* wbsetdescription-set:1|hu */ költő, író, újságíró 1898-1960

Item:Q146914

2025-04-22T12:02:00Z

BucsicsKatalin: /* wbsetclaim-create:2||1 */ Property:P109: Kádár Erzsébet

Item:Q146914

2025-04-22T12:01:39Z

BucsicsKatalin: /* wbsetclaim-update:2||1 */ Property:P104: Kádár

Item:Q146914

2025-04-22T12:01:29Z

BucsicsKatalin: /* wbsetlabel-set:1|en */ Erzsébet Kádár (Karr)

Item:Q146914

2025-04-22T12:01:29Z

BucsicsKatalin: /* wbsetlabel-set:1|hu */ Kádár (Karr) Erzsébet

Item:Q146914

2025-04-22T12:00:19Z

BucsicsKatalin: /* wbsetclaim-create:2||1 */ Property:P109: Elisabeth Karr

Kádár (Karr) Erzsébet

2025-04-22T11:59:18Z

BucsicsKatalin:

'''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q146914 Kádár (Karr) Erzsébet]''' (Elisabeth Karr, Kádár-Karr Erzsébet) ('''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q93 Budapest]''', 1898. május 14. – Budapest, 1960. szeptember 20.), magyar költő, író, publicista, forgatókönyvíró. Nem azonos a '''''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q155 Nyugat]'''''ban<code>→</code> publikáló Kádár Erzsébet novellaíróval.

Az iparirajz-iskolát kezdi el, majd beiratkozik az orvosi egyetemre, de ott csak egy évet teljesít. Baloldali elkötelezettségű már kamaszkorától kezdve, 1918-tól tagja a '''Magyar Kommunista Párt'''nak<code>→</code>, a '''Tanácsköztársaság<code>→</code>''' alatt ifjúmunkás szervező a Közoktatási Népbiztosságon. A '''''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q336957 Má]'''''ban<code>→</code> több ízben publikál verseket (későbbi férjével, '''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q334153 Székely János]'''sal<code>[[Székely János|→]]</code> együtt csatlakozik a laphoz). A lapban 1918-1919-ben jelennek meg költeményei, de van köztük 1916-os keltezésű is. Alapszituációjuk gyakran – aktivista szellemben – a jobbá tevés gesztusa. Többnyire vitalitást tükröznek, az életenergia kitöréséről, az ebből másoknak is adni tudás képességéről szólnak ''(Levegőre!)'', vagy ez a vitalitás olyan mozgásként jelentkezik, amely a tájat is formálni képes ''(Nézd)''. Más költeményei ''(Versek 1–2.)'' mintha az agorafóbia legyőzését ábrázolnák vagy egy ünnepi pillanat megélését ''(Eső után)''. Máshol szinte vizualizálja a dinamikát, az erőkihasználást, vagy fordítva, mintha egy avantgárd (feltehetőleg absztrakt) festményt tenne át szövegiségbe. ''Mi volt ez?'' című darabja akár ''ekphraszisz''ként, akár absztrakt erődinamikai verstanulmányként is értelmezhető. Fiatalkorától szilárd politikai véleménye a ''Má''ban szinte egyáltalán nem hagyott nyomot, lírája inkább az elvont aktivizmushoz-expresszionizmushoz köthető. ''Ma''-korszaka után is egy jó ideig nagyrészt az avantgárd versnyelvet használja (kivéve szerelmi líráját), később könnyen követhető, világosan megfogalmazott költeményeket írt lényegesen klasszikusabb formában.

Férjét követve 1922-ben Németországba emigrál. Kis ideig még magyarul alkot, s lírát, később átvált a német nyelvre és a prózára. Berlinben a Prometheus Filmgesellschaft és az Ufa (Universum Film), továbbá a német kommunista párt részére készít antimilitarista forgatókönyveket, illetve filmeket rendez. A párt lapjánál, a ''Die Rote Fahné''nál, illetve a ''Welt am Abend''nél munkatársként is tevékenykedik, továbbá az ''Illustrierte Neue Welt'' szerkesztője. Zsidó származása miatt Hitler uralomra jutásakor vizsgálati fogságba kerül, majd elhagyja Németországot, Párizsban lesz újságíró baloldali lapoknál (''Inprekkor'', ''Rundschau''), de szerepel '''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q306 Henri Barbusse]'''<code>→</code> ''Monde'' című lapjában is. ''Alles ist umgekehrt'' című, önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényéért 1937-ben megkapja az emigráns német (!) íróknak járó Heine-díjat, '''Döblin<code>→</code>''' és Brecht is személyesen látogat el hozzá. Magyarul viszont csak 1958-ban, húszéves késéssel jelenik meg a regény ''Gyönyörű ősz'' címmel – életében ez az egyetlen Magyarországon kiadott könyve.

Párizsban is németül ír, főként prózát (novellát, regényt), illetve dialógus formájú műveket (drámát és forgatókönyvet). Hitler párizsi bevonulása után áttelepül Angliába. 1948-ban tér vissza Magyarországra, ahol baloldaliként fontos pozíciókat kap, a Magyar Külügyminisztérium sajtóosztályán alkalmazzák, később filmgyári lektor.

Kádár Erzsébet. „Eső után”. ''Ma'' 3, 10. sz. (1918): 116.

Kádár Erzsébet. „Levegőre! (R.Gy-nek.)”. ''Ma'' 4, 2. sz. (1919): 26.

Kádár Erzsébet. „Mérésre perdülőben”. ''Ma'' 3, 10. sz. (1918): 116.

Kádár Erzsébet. „Mi volt ez?” ''Ma'' 3, 5. sz. (1918): 56.

Kádár Erzsébet. „Nézd!” ''Ma'' 4, 4. sz. (1919): 63.

Kádár Erzsébet. „Úgy nem kell”. ''Ma'' 3, 10. sz. (1918): 116.

Kádár Erzsébet. „Versek I-II”. ''Ma'' 3, 2. sz. (1918): 26.
[[Category:KASInet]]

Kádár Erzsébet

2025-04-22T11:59:00Z

BucsicsKatalin: BucsicsKatalin moved page Kádár Erzsébet to Kádár (Karr) Erzsébet

#REDIRECT [[Kádár (Karr) Erzsébet]]

Kádár (Karr) Erzsébet

2025-04-22T11:59:00Z

BucsicsKatalin: BucsicsKatalin moved page Kádár Erzsébet to Kádár (Karr) Erzsébet

'''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q146914 Kádár Erzsébet]''' (Elisabeth Karr, Kádár-Karr Erzsébet) ('''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q93 Budapest]''', 1898. május 14. – Budapest, 1960. szeptember 20.), magyar költő, író, publicista, forgatókönyvíró. Nem azonos a '''''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q155 Nyugat]'''''ban<code>→</code> publikáló Kádár Erzsébet novellaíróval.

Az iparirajz-iskolát kezdi el, majd beiratkozik az orvosi egyetemre, de ott csak egy évet teljesít. Baloldali elkötelezettségű már kamaszkorától kezdve, 1918-tól tagja a '''Magyar Kommunista Párt'''nak<code>→</code>, a '''Tanácsköztársaság<code>→</code>''' alatt ifjúmunkás szervező a Közoktatási Népbiztosságon. A '''''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q336957 Má]'''''ban<code>→</code> több ízben publikál verseket (későbbi férjével, '''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q334153 Székely János]'''sal<code>[[Székely János|→]]</code> együtt csatlakozik a laphoz). A lapban 1918-1919-ben jelennek meg költeményei, de van köztük 1916-os keltezésű is. Alapszituációjuk gyakran – aktivista szellemben – a jobbá tevés gesztusa. Többnyire vitalitást tükröznek, az életenergia kitöréséről, az ebből másoknak is adni tudás képességéről szólnak ''(Levegőre!)'', vagy ez a vitalitás olyan mozgásként jelentkezik, amely a tájat is formálni képes ''(Nézd)''. Más költeményei ''(Versek 1–2.)'' mintha az agorafóbia legyőzését ábrázolnák vagy egy ünnepi pillanat megélését ''(Eső után)''. Máshol szinte vizualizálja a dinamikát, az erőkihasználást, vagy fordítva, mintha egy avantgárd (feltehetőleg absztrakt) festményt tenne át szövegiségbe. ''Mi volt ez?'' című darabja akár ''ekphraszisz''ként, akár absztrakt erődinamikai verstanulmányként is értelmezhető. Fiatalkorától szilárd politikai véleménye a ''Má''ban szinte egyáltalán nem hagyott nyomot, lírája inkább az elvont aktivizmushoz-expresszionizmushoz köthető. ''Ma''-korszaka után is egy jó ideig nagyrészt az avantgárd versnyelvet használja (kivéve szerelmi líráját), később könnyen követhető, világosan megfogalmazott költeményeket írt lényegesen klasszikusabb formában.

Férjét követve 1922-ben Németországba emigrál. Kis ideig még magyarul alkot, s lírát, később átvált a német nyelvre és a prózára. Berlinben a Prometheus Filmgesellschaft és az Ufa (Universum Film), továbbá a német kommunista párt részére készít antimilitarista forgatókönyveket, illetve filmeket rendez. A párt lapjánál, a ''Die Rote Fahné''nál, illetve a ''Welt am Abend''nél munkatársként is tevékenykedik, továbbá az ''Illustrierte Neue Welt'' szerkesztője. Zsidó származása miatt Hitler uralomra jutásakor vizsgálati fogságba kerül, majd elhagyja Németországot, Párizsban lesz újságíró baloldali lapoknál (''Inprekkor'', ''Rundschau''), de szerepel '''[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q306 Henri Barbusse]'''<code>→</code> ''Monde'' című lapjában is. ''Alles ist umgekehrt'' című, önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényéért 1937-ben megkapja az emigráns német (!) íróknak járó Heine-díjat, '''Döblin<code>→</code>''' és Brecht is személyesen látogat el hozzá. Magyarul viszont csak 1958-ban, húszéves késéssel jelenik meg a regény ''Gyönyörű ősz'' címmel – életében ez az egyetlen Magyarországon kiadott könyve.

Párizsban is németül ír, főként prózát (novellát, regényt), illetve dialógus formájú műveket (drámát és forgatókönyvet). Hitler párizsi bevonulása után áttelepül Angliába. 1948-ban tér vissza Magyarországra, ahol baloldaliként fontos pozíciókat kap, a Magyar Külügyminisztérium sajtóosztályán alkalmazzák, később filmgyári lektor.

Kádár Erzsébet. „Eső után”. ''Ma'' 3, 10. sz. (1918): 116.

Kádár Erzsébet. „Levegőre! (R.Gy-nek.)”. ''Ma'' 4, 2. sz. (1919): 26.

Kádár Erzsébet. „Mérésre perdülőben”. ''Ma'' 3, 10. sz. (1918): 116.

Kádár Erzsébet. „Mi volt ez?” ''Ma'' 3, 5. sz. (1918): 56.

Kádár Erzsébet. „Nézd!” ''Ma'' 4, 4. sz. (1919): 63.

Kádár Erzsébet. „Úgy nem kell”. ''Ma'' 3, 10. sz. (1918): 116.

Kádár Erzsébet. „Versek I-II”. ''Ma'' 3, 2. sz. (1918): 26.
[[Category:KASInet]]

Item:Q335904

2025-04-22T11:43:09Z

BucsicsKatalin: /* wbsetclaim-create:2||1 */ Property:P23: Item:Q335906

Auric, Georges

2025-04-22T11:36:53Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q488466|Georges Auric]]''' ('''Lodève''', 1899. február 15. – '''Párizs''', 1983. július 23.), francia zeneszerző és zongoraművész. Első hangversenyét 14 évesen adta, Erik Satie mentorálta. Társaival zenét írt Cocteau ''Az Eiffel-torony násznépe'' című darabjához. Az 1930-as évektől filmzenéket is írt, ekkoriban közel került a korabeli baloldali művészeti és politikai csoportokhoz. A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' egy kongresszus szervezőjeként szerepelt, a ''Dokumentum'' kortárs zenét bemutató rövid tanulmánya is megemlítette nevét.

„Párisi kongresszus: Nemzetközi kongresszus a modern szellem védelmének és irányelveinek meghatározására”. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 47.

Stuckenschmidt, Hans Heinz. „Az új zene képviselői”. ''Dokumentum'' 2, 4. sz. (1927): 6.
[[Category:KASInet]]

Auric, Georges

2025-04-22T11:36:42Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q488466|Georges Auric]]''' (Lodève, 1899. február 15. – '''Párizs''', 1983. július 23.), francia zeneszerző és zongoraművész. Első hangversenyét 14 évesen adta, Erik Satie mentorálta. Társaival zenét írt Cocteau ''Az Eiffel-torony násznépe'' című darabjához. Az 1930-as évektől filmzenéket is írt, ekkoriban közel került a korabeli baloldali művészeti és politikai csoportokhoz. A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' egy kongresszus szervezőjeként szerepelt, a ''Dokumentum'' kortárs zenét bemutató rövid tanulmánya is megemlítette nevét.

„Párisi kongresszus: Nemzetközi kongresszus a modern szellem védelmének és irányelveinek meghatározására”. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 47.

Stuckenschmidt, Hans Heinz. „Az új zene képviselői”. ''Dokumentum'' 2, 4. sz. (1927): 6.
[[Category:KASInet]]

Orbán Dezső

2025-04-22T11:32:10Z

BucsicsKatalin:

'''Orbán Dezső''' (Győr, 1884. november 26. – Sydney, 1986. október 5.) festőművész, grafikus. A budapesti egyetemen matematika szakos hallgató volt, közben – osztálytársa, Gulácsy Lajos tanácsára – beadott egy képet a Műcsarnokba, amelyet 1903-ban kiállítottak (1905-ben és 1906-ban szerepelt képekkel itt, illetve a Nemzeti Szalon kiállításain). Az egyetem elvégzése után Párizsba utazott, szobatársa Berény Róbert volt. Rövid ideig a Julián Magánakadémia hallgatója volt, többször megfordult Gertrude Stein szalonjában. Budapesten az ő műtermében alakult meg a Keresők társasága (a Nyolcak elődje), több képpel is részt vett a Nyolcak kiállításain, majd 1913-ban a Művészház nemzetközi kiállításán, majd 1914-ben a bécsi Künstlerhausban is kiállított képet. 1917 áprilisában rendezte első önálló kiállítását, majd rövid időre csatlakozott Kassákékhoz: a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' második 1917 decemberi tárlatán szerepelt volna képekkel, de ahogy erről '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' az ''Egy ember életé''ben beszámolt, ez egybeesett egy másik kiállításával, így mindkét vásznát Orbán rendelkezésére bocsátották. (A lapot az önálló tárlatról Kassák tudósította, aki szerint Orbán naturalista indíttatású, a Nyolcak csoportjából legkiemelkedőbbnek tekintett festészete „holtpontra jutott”.) 1918-ban az Ernst Múzeumban rendezhetett kiállítást, egy évvel később a Tanácsköztársaság alatt részt vett a Művészeti Direktórium munkájában. Szerepvállalása miatt nem érte retorzió, az 1920-as években több kiállítása is volt, 1925-1926-ban Párizsba utazott. Az évtized végén képeit külföldön is bemutatták, Barcelonában aranyérmet nyert egy nemzetközi kiállításon (1929). 1931-ben megalapította az ATELIER Művészeti Tervező és Műhely Iskolát, ahol képzőművészeti és iparművészeti képzéseket tartottak (a növendékek munkáiból külső helyszínen először 1938-ban rendeztek nagysikerű tárlatot). Orbán 1939-ben Ausztráliába emigrált, és gyorsan alkalmazkodott az új körülményekhez: 1942-ben már önálló tárlata nyílt, új művészeti iskolát indított. Oktatói-művészeti elveit 1957-ben és 1968-ban foglalta könyvekbe ''(A Layman’s Guide to Creative Art'', ''Understanding Art)''. Kapcsolata nem szakadt meg teljesen szülőhazájával, egyszer hazalátogatott és szerepelt a Műcsarnok külföldi alkotókat bemutató kiállításán is.

Kassák Lajos. „Tárlatok”. ''Ma'' 2, 7. sz. (1917): 114–115.

Passuth Krisztina. ''Orbán Dezső''. Budapest: Corvina, 1977.
[[Category:KASInet]]

Ambrus Zoltán

2025-04-21T19:18:43Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q140109|Ambrus Zoltán]]''' (Debrecen, 1861. február 22. – Budapest, 1932. február 28.), író, kritikus, műfordító, lapszerkesztő, színházigazgató, az MTA levelező tagja (1911), a Petőfi Társaság (1891), a Kisfaludy Társaság (1899) és a Vörösmarty Akadémia rendes tagja (1918). Budapesti és párizsi tanulmányait követően hivatalnokként és újságíróként dolgozott. A Nemzeti Színház dramaturgja, később igazgatója (1917–1922), majd ezután haláláig a ''Pesti Napló'' belső munkatársa volt. 1928-ban tagja lett a Baumgarten-alapítvány tanácsadó testületének. A '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' rövid hírben számolt be arról, hogy Ambrus Zoltán lett a Nemzeti Színház igazgatója. Mint a névtelen cikkíró fogalmazott, az új direktor „széles koncepciójú tudással”, a „maga nemében egészséges művészettel” rendelkezik (1917/5). '''[[Item:Q56512|Kassák]]<code>→</code>''' 1917-ben két darabot is elküldött a Nemzetinek, Ambrus egyiket sem tűzte színre. Kassák ''Szintetikus irodalom'' címen a Galilei Körben tartott előadásában Ambrust az „analitikus irány legtisztább, de nem a legartisztikusabb képviselőjének” nevezte (''Ma'', 1916/2).

Kassák Lajos. „Szintétikus irodalom (Részlet a Galilei Kör-ben december 3-án tartott előadásomból)”. ''Ma'' 1, 2. sz. (1916): 18–21.

n. n. „Művészet. A Nemzeti Színház…” ''Ma'' 2, 5. sz. (1917): 78.
[[Category:KASInet]]

Simon Jolán

2025-04-21T19:17:31Z

BucsicsKatalin:

'''Simon''' '''Jolán''' (teljes neve: Simon Margit Jolán, Kassák Lajosné) ('''Újpest''', 1885. május 31. – '''Budapest''', 1938. szeptember 24.) színésznő, előadóművész; '''[[Item:Q45937|Kassák Lajos]]<code>→</code>''' felesége, '''Nagy Etel<code>→</code>''' anyja. Korán elveszítette apját, varrónő édesanyjának segített, majd cselédként dolgozott. 17 évesen feleségül ment Nagy János Pál bútorasztalos-segédhez, és három gyermeket szült neki, azonban hamarosan elváltak. Az Egyesült Izzóban munkásnőként helyezkedett el. Az Újpesti Munkásotthon egyik rendezvényén ismerkedett meg Kassák Lajossal. Elvégezte Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját, 1919-ig kőszínházakban is fellépett színielőadásokban.1920-ban követte Kassákot a bécsi emigrációba. A Kassák-kör előadásain több helyszínen – '''Budapest'''en'''<code>→</code>''', '''Bécs'''ben'''<code>→</code>''', '''Prágá'''ban'''<code>→</code>''', '''Kassá'''n'''<code>→</code>''', Érsekújvárott, Ungváron és '''Berlin'''ben'''<code>→</code>''' – avantgárd szerzők műveit szólaltatta meg. 1926-ban tértek haza Bécsből. A ''Munka''-körben'''<code>→</code>''' szavalókórusokat szervezett, ezeken lépett fel. Kassákkal csak 1928. május 4-én kötöttek házasságot Budapesten. 1936-tól népjóléti megbízottként a segélyre jogosultak életkörülményeit vizsgálta. Az itt tapasztaltak és Kassák szeretői miatt 53 évesen öngyilkos lett. Temetésén Kéthly Anna mondott gyászbeszédet. Kassák csak 25 év múlva emlékezett meg róla egy versben (''Rekviem egy asszonyért'').

Simon Jolán szinte egész életét Kassák folyóiratainak menedzselésére és a férj megteremtette közeg ápolására tette fel. Figurája a visszaemlékezésekben, tiszteletadásokban is ('''Nádass József<code>→</code>''', valamint '''Vas István<code>→</code>''' önéletírása vagy '''József Attila<code>→</code>''' verse) többnyire Kassák feleségeként, segítőjeként, s részben eltartójaként jelenik meg. Dolgozott epreskerti modellként, rövid ideig professzoniális színésznőként, varrónőként, az 1920-as években osztrák némafilmekben is szerepelt, a ''Munka''-kör időszakában Kassák könyveivel házalt. A bécsi évek alatt ingázott a két főváros között, tartotta a kapcsolatot az otthoniakkal, új szerzőket keresett, Kassák-könyveket csempészett át a határon, és a kitiltott ''Má''t is. Mindeközben előadóművészi tevékenységével – szavalataival, expresszionista-dadaista előadásokon való részvételével, majd szavalókórus-vezetőként – folyamatosan propagálta az avantgárd szellemiséget. Simon Jolán ugyanakkor rendkívül erős személyiség volt, akit – az általa is vállalt célok, az avantgárd mozgalom működtetése, a lapkiadás, vagy az 1920-as években a Bécsből való hazatérés szakmai-pozicionális biztosítása érdekében – nagyon határozott fellépés jellemzett: kortársait, illetve munkatársait irányítani igyekezett, időnként önálló javaslatokat tett Kassáknak az avantgárd mozgalom szervezésére vonatkozóan. Kapcsolatuknak azonban van egy másik vetülete is: Kassák 1930-ban írt önéletrajza, az ''Egy ember élete'' ebből a szempontból tekinthető egyfajta párhuzamos Bildungsromannak is, amelynek narratívája hangsúlyosan azt mutatja be, hogy egy alulról jött, nagyrészt autodidakta pár egy nevelődési-önképzési folyamatnak köszönhetően miképpen építi fel párhuzamosan saját (művészi) identitását.

Simon Jolán Rózsahegyi Kálmánhoz színészképző magániskolájában végzett. Színésznőként 1917-ben fellépett Feld Irén akkor igen progresszívnek számító színházában, a Budai Színkörben (Hauptmann ''Henschel fuvaros'', első feleség); majd 1919-ben Bárdos Artúr meghívására a művészszínházként induló Belvárosi Színházban kap kisebb feladatokat, többnyire idősebb asszonyokat játszik ('''Strindberg<code>→</code>''' ''Hattyúvér:'' az anya, '''Maeterlinck<code>→</code>''' ''Szent Antal csodája'': Hortense, majd Virginie; '''Földes Imre<code>→</code>''': ''Terike,'' cseléd). Kassák így fogalmazta meg élettársa egyéni színpadi előadásmódjának jellegzetességeit: „Jolán különös színészi tehetség. (…) Nem naturalista, de nem is stilizálja testetlenné a szerepét. Új, tiszta, majdnem primitív realizmus ez, kicsit félszeg mozdulatokkal. Talán olyan az alkotása, mint Giotto idejében a festők jelenítették meg ábrázolt figuráikat” (''Egy ember élete'').

A kőszínházi bemutatókkal indulnak a '''''[[Item:Q336957|Ma]]'''''-matinék'''<code>→</code>''', az elsőn (1917. december 9-én) többen szavalnak a folyóirat szerzőitől, köztük Simon Jolán is. Ő két '''György Mátyás<code>→</code>'''-verset mond el. 1919-től válnak rendszeresebbé ezek a rendezvények, a márciusi előadáson Simon Jolán például '''[[Item:Q239034|Barta Sándor]]<code>→</code>'''-, '''Kahána Mózes<code>→</code>'''- és '''Szélpál Árpád<code>→</code>'''-költeményeket mutat be, és szerepel '''[[Item:Q56512|Mácza János]]<code>[[Mácza János|→]]</code>''' ''Individuum'' című egyfelvonásosában is. Újpesti szereplésük alkalmával megbuknak, s e bukásnak lesz az eredménye a kultúrpropaganda-előadás műfaja, ahol feladják a színdarabok előadását, a szavalatokat és előadásokat főként zenei anyagokkal színesítik. 1920-ban a bécsi emigrációnak köszönhetően teljesen nemzetközivé szélesedik a repertoár. Magyarországon is gyakran szerepel párthelyiségekben, kultúrtermekben, magyar és külföldi szerzők munkáit interpretálja. 1925-ben többször is vendégül látják a bécsi szellemi élet notabilitásait, és előadásokat és szavalóesteket tartanak Csehszlovákiában és '''Párizs'''ban'''<code>→</code>''' is. Két önálló estjet is ad (1922: Bécs, 1924: Budapest), amelyeken a magyarok közül Kassáktól ''(Tisztaság könyve),'' György Mátyástól, '''Déry Tibor'''tól'''<code>→</code>''', '''Reiter Róbert'''től'''<code>→</code>''', '''Tamás Aladár'''tól'''<code>→</code>''' szaval, az általa interpretált külföldi írók pedig '''Goll<code>→</code>''', '''Cendrars<code>→</code>''', '''Schwitters<code>→</code>''', '''Huelsenbeck<code>→</code>''', '''Arp<code>→</code>'''; néhányat továbbá előad az ún. primitív szövegekből is.

Simon Jolán munkásságának minden bizonnyal a legnagyobb eredménye az avantgárd szavalóművészet megteremtése. Avantgárd előadásmódját a sokak által lenyűgözőnek, igen hatásosnak leírt szavalási mód, az ún. „üveghang” jellemzi. '''Kovács Kálmán<code>→</code>''' programírása a ''Má''ban (''Az új előadóművészet'', Ma 1922. március 15.) Simon Jolán művészetét az avantgárd előadásmód mintájává emeli. Kovács szerint Simon Jolán munkásságában megvalósult az előadóművészet forradalma. Szerinte abból a hibájából nőtt ki az előadói stílusa, hogy nem tudott szavalni, de ezt a hamis hangot – melyben azonban ott az emberi fájdalmak, örömök végtelensége – sikerült olyan repertoárra alkalmazni, ahol ez a mesterkéltség éppen összeillik a disszonáns, nem rendezett sorokból álló avantgárd költői szövegekkel. Előadásmódja hasonlít Kassák „szintetikus irodalom” koncepciójához: azaz, mintha az avantgárd szöveg színpadon való reprodukcióját is úgy kéne végrehajtani, mint ahogy a költő az életből vett nyersanyagtól jut el magáig a szövegig (analizálás, részekre szedés, szintetizálás). Ez a szavalási mód inkább expresszív (vagy olykor konstruktív) jellegű, semmint dadaista (kivéve talán a hangköltészetként kezelt primitív verseket).

A korabeli leírások alapján Simon Jolán egy eredetileg monotonnak és ritmusosnak szánt maori munkadalt például dramatikusan adott elő, vagyis egy ismeretlen jelentésű, de jól ritmizált, tiszta struktúrájú, s nagyon erősen zenei hangsort nyomott át fogalmiságától megfosztva az individuális tapasztalatoktól már függetlenített szubjektumán, ezáltal törekedve a tiszta expresszióra.

A ''Munka''-korszak a szavalókórusok idejét jelentette Simon Jolán pályafutásában (bár szavalni mindvégig szavalt, még Kassák 1937-es 50. születésnapján is). A nyomdász szakszervezethez tartozó Gutenberg-kör'''<code>→</code>''' megbízza a színésznőt szavalóköre vezetésével, s ezt a lehetőséget továbbgondolva alakítja meg 1928 nyár végén Kassák a ''Munka''-kört. Később, merthogy Kassák csoportja formálisan nem volt hajlandó semmilyen pártnak alárendelni magát, a szakszervezet megvonja tőlük a bizalmat, ekkor önállósulnak, szavalókórusa is független lesz. A ''Munka''-kör valójában már nem tekinthető avantgárd csoportosulásnak: az agitprop jelleg elhalványította előadásaiban az avantgárd jelleget.

Simon Jolán kara többnyire 45-50 fős volt –, s három szólamból épült fel: nők csoportja, magas (világos) férfiszólam, mély (sötét) férfiszólam, s ezt egészítették ki a szólisták. Átritmizáltak, kórusként adtak elő poétikai alkotásokat ('''Toller<code>→</code>''': ''Requiem'', '''Whitman<code>→</code>''': ''A nagy város'', Kassák: ''Bányászok hajnalban'', ''Mesteremberek''; az ''Egy nap életünkből'' című viszont már kifejezetten erre a célra íródott). Színpadra visznek továbbá dramatikus dokumentumjátékot is, amelybe a mozgósítást célozva egy kórusbetétet tesznek: Kassák és Nádass '''Gorkij<code>→</code>''' ''Anya'' című drámájának bírósági jelenetét proletkult drámaként írják újra, az egyfelvonásos közepén brechti elidegenítő effektus gyanánt a kórust szerepeltetik. A szavalókórusok előadása a szocialista kultúrest része volt, amely tartalmi és formai értelemben mindig nagyon változatos, gyors, intenzív hatást akart kifejteni, célja, hogy érzéseket fejezzen ki, harcra serkentsen, a nevetésen keresztül pedig felszabadítson. Az MTE matinéja a Városi Színházban például úgy zajlott le, hogy a tornacsoport árnyjátékot adott elő, Simon Jolán kórusa ''Az egy nap életünkből'' című művel szerepelt, a '''Madzsar Alice<code>→</code>'''-féle tánccsoport gépeket utánzó koreográfiával lépett a színpadra. ''Az egy nap életünkből'' című kórust két egyéni fellépővel, Verzsenyi Margittal és Heimer Jenővel adták elő, akik egy-egy dobogón állva mondták el szólószerepüket. (A kultúresteken kisebb darabok is szerepeltek, például Kassáknak a megesett cselédekről szóló jelenete, ''A szolgálók élete'' (1931), amelyet Simon Jolán és a ''Munka''-kör két tagja, a Csák nővérek adtak elő, személyes, de stilizált szavalattal, kezükben bábokkal.)

Simon Jolán egyetlen megjelent írását ismerjük, ''A szavalókórus'' című vázlatot: ebben a ''Munká''ban megjelent cikkben a szavalókórusok mibenlétét és technikai jellemzőit rögzíti (a szövegből kiderül, hogy a szerző folytatást is tervezett – ez végül nem valósult meg). Megfogalmazza továbbá, hogy agitatív funkciójánál fogva a szavalókórus letisztult formákat használ: „A szocialista művészek – túl minden formalizmuson – le akarnak menni a dolgok lényegéhez”, ezért az új művészet „emberileg mélyebb és formailag tisztább, egyszerűbb, és nagyobb közösséghez szóló akar lenni”; s csak úgy tudja „szuggerálni” a közönséget, ha egységes kollektív szellemből építkezik. A kórusnak ezért minimum 25 emberből kell állnia, de akár száz tagig bővíthető. Műfaji megkötéseket is tesz a szerző: szerinte epikus verset nem érdemes pódiumra vinni (a szemlélődő, visszaemlékező, múlt idejű cselekvést felidéző szövegmű monotonná válhat, s a lírai versnek sincs dinamikus, határozott vonala). A közönségre a kórusmű az erős ritmizálással gyakorolt hatást, de a mondanivaló világosan tartása mellett, vagyis ügyelve arra, hogy az „üzenet” átadása ne szenvedjen csorbát, s ne csússzanak át patetikus vagy melodikus regiszterbe. Simon Jolán továbbá hangsúlyozási, artikulációs, hangképzési tanácsokat is ad cikkében.

K. Simon Jolán. „A szavalókórus”. ''Munka'' 1, 7. sz. (1929): 215–217.

Kovács Kálmán. „Az új előadóművészet”. ''Ma'' 7, 4. sz. (1922): 63.

„Filmfelvétel Simon Jolánról. Gerő György filmjéből” (fotók). ''Dokumentum'' 1, 2. sz. (1927): 20–21. 11, 5 x 6,8 cm.

József Attila. „Simon Jolán”. ''Munka'' 11, 63. sz. (1938): 2170.

„K. Simon Jolán arcképe” (fénykép). ''Munka'' 11, 63. sz. (1938): 2169. 11,1 x 15,7 cm.

Dobó Gábor. „Az avantgárd reálpolitikája: Kassák Lajos kísérlete a saját műveire és Dokumentum című lapjára vonatkozó kritikai fogadtatás megszervezésére bécsi emigrációját követően (1925–1927)”. ''Alba Regia'' 47. sz. (2019:) 167–181. http://real.mtak.hu/116281/1/Dobo_Gabor_Az_avantgard_realpolitikaja_Alba_Regia_2019.pdf.

Földes Györgyi. ''Akit „nem látni az erdőben…”. Avantgárd nőírók és női alkotók''. Budapest: Balassi, 2021.
[[Category:KASInet]]

Simon Jolán

2025-04-21T19:15:56Z

BucsicsKatalin:

'''Simon''' '''Jolán''' (teljes neve: Simon Margit Jolán, Kassák Lajosné) ('''Újpest''', 1885. május 31. – '''Budapest''', 1938. szeptember 24.) színésznő, előadóművész; '''[[Item:Q45937|Kassák Lajos]]<code>→</code>''' felesége, '''Nagy Etel<code>→</code>''' anyja. Korán elveszítette apját, varrónő édesanyjának segített, majd cselédként dolgozott. 17 évesen feleségül ment Nagy János Pál bútorasztalos-segédhez, és három gyermeket szült neki, azonban hamarosan elváltak. Az Egyesült Izzóban munkásnőként helyezkedett el. Az Újpesti Munkásotthon egyik rendezvényén ismerkedett meg Kassák Lajossal. Elvégezte Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját, 1919-ig kőszínházakban is fellépett színielőadásokban.1920-ban követte Kassákot a bécsi emigrációba. A Kassák-kör előadásain több helyszínen – '''Budapest'''en'''<code>→</code>''', '''Bécs'''ben'''<code>→</code>''', '''Prágá'''ban'''<code>→</code>''', '''Kassá'''n'''<code>→</code>''', Érsekújvárott, Ungváron és '''Berlin'''ben'''<code>→</code>''' – avantgárd szerzők műveit szólaltatta meg. 1926-ban tértek haza Bécsből. A ''Munka''-körben'''<code>→</code>''' szavalókórusokat szervezett, ezeken lépett fel. Kassákkal csak 1928. május 4-én kötöttek házasságot Budapesten. 1936-tól népjóléti megbízottként a segélyre jogosultak életkörülményeit vizsgálta. Az itt tapasztaltak és Kassák szeretői miatt 53 évesen öngyilkos lett. Temetésén Kéthly Anna mondott gyászbeszédet. Kassák csak 25 év múlva emlékezett meg róla egy versben (''Rekviem egy asszonyért'').

Simon Jolán szinte egész életét Kassák folyóiratainak menedzselésére és a férj megteremtette közeg ápolására tette fel. Figurája a visszaemlékezésekben, tiszteletadásokban is ('''Nádass József<code>→</code>''', valamint '''Vas István<code>→</code>''' önéletírása vagy '''József Attila<code>→</code>''' verse) többnyire Kassák feleségeként, segítőjeként, s részben eltartójaként jelenik meg. Dolgozott epreskerti modellként, rövid ideig professzoniális színésznőként, varrónőként, az 1920-as években osztrák némafilmekben is szerepelt, a ''Munka''-kör időszakában Kassák könyveivel házalt. A bécsi évek alatt ingázott a két főváros között, tartotta a kapcsolatot az otthoniakkal, új szerzőket keresett, Kassák-könyveket csempészett át a határon, és a kitiltott ''Má''t is. Mindeközben előadóművészi tevékenységével – szavalataival, expresszionista-dadaista előadásokon való részvételével, majd szavalókórus-vezetőként – folyamatosan propagálta az avantgárd szellemiséget. Simon Jolán ugyanakkor rendkívül erős személyiség volt, akit – az általa is vállalt célok, az avantgárd mozgalom működtetése, a lapkiadás, vagy az 1920-as években a Bécsből való hazatérés szakmai-pozicionális biztosítása érdekében – nagyon határozott fellépés jellemzett: kortársait, illetve munkatársait irányítani igyekezett, időnként önálló javaslatokat tett Kassáknak az avantgárd mozgalom szervezésére vonatkozóan. Kapcsolatuknak azonban van egy másik vetülete is: Kassák 1930-ban írt önéletrajza, az ''Egy ember élete'' ebből a szempontból tekinthető egyfajta párhuzamos Bildungsromannak is, amelynek narratívája hangsúlyosan azt mutatja be, hogy egy alulról jött, nagyrészt autodidakta pár egy nevelődési-önképzési folyamatnak köszönhetően miképpen építi fel párhuzamosan saját (művészi) identitását.

Simon Jolán Rózsahegyi Kálmánhoz színészképző magániskolájában végzett. Színésznőként 1917-ben fellépett Feld Irén akkor igen progresszívnek számító színházában, a Budai Színkörben (Hauptmann ''Henschel fuvaros'', első feleség); majd 1919-ben Bárdos Artúr meghívására a művészszínházként induló Belvárosi Színházban kap kisebb feladatokat, többnyire idősebb asszonyokat játszik ('''Strindberg<code>→</code>''' ''Hattyúvér:'' az anya, '''Maeterlinck<code>→</code>''' ''Szent Antal csodája'': Hortense, majd Virginie; '''Földes Imre<code>→</code>''': ''Terike,'' cseléd). Kassák így fogalmazta meg élettársa egyéni színpadi előadásmódjának jellegzetességeit: „Jolán különös színészi tehetség. (…) Nem naturalista, de nem is stilizálja testetlenné a szerepét. Új, tiszta, majdnem primitív realizmus ez, kicsit félszeg mozdulatokkal. Talán olyan az alkotása, mint Giotto idejében a festők jelenítették meg ábrázolt figuráikat” (''Egy ember élete'').

A kőszínházi bemutatókkal indulnak a '''''[[Item:Q336957|Ma]]'''''-matinék'''<code>→</code>''', az elsőn (1917. december 9-én) többen szavalnak a folyóirat szerzőitől, köztük Simon Jolán is. Ő két '''György Mátyás<code>→</code>'''-verset mond el. 1919-től válnak rendszeresebbé ezek a rendezvények, a márciusi előadáson Simon Jolán például '''[[Item:Q239034|Barta Sándor]]<code>→</code>'''-, '''Kahána Mózes<code>→</code>'''- és '''Szélpál Árpád<code>→</code>'''-költeményeket mutat be, és szerepel '''Mácza János<code>→</code>''' ''Individuum'' című egyfelvonásosában is. Újpesti szereplésük alkalmával megbuknak, s e bukásnak lesz az eredménye a kultúrpropaganda-előadás műfaja, ahol feladják a színdarabok előadását, a szavalatokat és előadásokat főként zenei anyagokkal színesítik. 1920-ban a bécsi emigrációnak köszönhetően teljesen nemzetközivé szélesedik a repertoár. Magyarországon is gyakran szerepel párthelyiségekben, kultúrtermekben, magyar és külföldi szerzők munkáit interpretálja. 1925-ben többször is vendégül látják a bécsi szellemi élet notabilitásait, és előadásokat és szavalóesteket tartanak Csehszlovákiában és '''Párizs'''ban'''<code>→</code>''' is. Két önálló estjet is ad (1922: Bécs, 1924: Budapest), amelyeken a magyarok közül Kassáktól ''(Tisztaság könyve),'' György Mátyástól, '''Déry Tibor'''tól'''<code>→</code>''', '''Reiter Róbert'''től'''<code>→</code>''', '''Tamás Aladár'''tól'''<code>→</code>''' szaval, az általa interpretált külföldi írók pedig '''Goll<code>→</code>''', '''Cendrars<code>→</code>''', '''Schwitters<code>→</code>''', '''Huelsenbeck<code>→</code>''', '''Arp<code>→</code>'''; néhányat továbbá előad az ún. primitív szövegekből is.

Simon Jolán munkásságának minden bizonnyal a legnagyobb eredménye az avantgárd szavalóművészet megteremtése. Avantgárd előadásmódját a sokak által lenyűgözőnek, igen hatásosnak leírt szavalási mód, az ún. „üveghang” jellemzi. '''Kovács Kálmán<code>→</code>''' programírása a ''Má''ban (''Az új előadóművészet'', Ma 1922. március 15.) Simon Jolán művészetét az avantgárd előadásmód mintájává emeli. Kovács szerint Simon Jolán munkásságában megvalósult az előadóművészet forradalma. Szerinte abból a hibájából nőtt ki az előadói stílusa, hogy nem tudott szavalni, de ezt a hamis hangot – melyben azonban ott az emberi fájdalmak, örömök végtelensége – sikerült olyan repertoárra alkalmazni, ahol ez a mesterkéltség éppen összeillik a disszonáns, nem rendezett sorokból álló avantgárd költői szövegekkel. Előadásmódja hasonlít Kassák „szintetikus irodalom” koncepciójához: azaz, mintha az avantgárd szöveg színpadon való reprodukcióját is úgy kéne végrehajtani, mint ahogy a költő az életből vett nyersanyagtól jut el magáig a szövegig (analizálás, részekre szedés, szintetizálás). Ez a szavalási mód inkább expresszív (vagy olykor konstruktív) jellegű, semmint dadaista (kivéve talán a hangköltészetként kezelt primitív verseket).

A korabeli leírások alapján Simon Jolán egy eredetileg monotonnak és ritmusosnak szánt maori munkadalt például dramatikusan adott elő, vagyis egy ismeretlen jelentésű, de jól ritmizált, tiszta struktúrájú, s nagyon erősen zenei hangsort nyomott át fogalmiságától megfosztva az individuális tapasztalatoktól már függetlenített szubjektumán, ezáltal törekedve a tiszta expresszióra.

A ''Munka''-korszak a szavalókórusok idejét jelentette Simon Jolán pályafutásában (bár szavalni mindvégig szavalt, még Kassák 1937-es 50. születésnapján is). A nyomdász szakszervezethez tartozó Gutenberg-kör'''<code>→</code>''' megbízza a színésznőt szavalóköre vezetésével, s ezt a lehetőséget továbbgondolva alakítja meg 1928 nyár végén Kassák a ''Munka''-kört. Később, merthogy Kassák csoportja formálisan nem volt hajlandó semmilyen pártnak alárendelni magát, a szakszervezet megvonja tőlük a bizalmat, ekkor önállósulnak, szavalókórusa is független lesz. A ''Munka''-kör valójában már nem tekinthető avantgárd csoportosulásnak: az agitprop jelleg elhalványította előadásaiban az avantgárd jelleget.

Simon Jolán kara többnyire 45-50 fős volt –, s három szólamból épült fel: nők csoportja, magas (világos) férfiszólam, mély (sötét) férfiszólam, s ezt egészítették ki a szólisták. Átritmizáltak, kórusként adtak elő poétikai alkotásokat ('''Toller<code>→</code>''': ''Requiem'', '''Whitman<code>→</code>''': ''A nagy város'', Kassák: ''Bányászok hajnalban'', ''Mesteremberek''; az ''Egy nap életünkből'' című viszont már kifejezetten erre a célra íródott). Színpadra visznek továbbá dramatikus dokumentumjátékot is, amelybe a mozgósítást célozva egy kórusbetétet tesznek: Kassák és Nádass '''Gorkij<code>→</code>''' ''Anya'' című drámájának bírósági jelenetét proletkult drámaként írják újra, az egyfelvonásos közepén brechti elidegenítő effektus gyanánt a kórust szerepeltetik. A szavalókórusok előadása a szocialista kultúrest része volt, amely tartalmi és formai értelemben mindig nagyon változatos, gyors, intenzív hatást akart kifejteni, célja, hogy érzéseket fejezzen ki, harcra serkentsen, a nevetésen keresztül pedig felszabadítson. Az MTE matinéja a Városi Színházban például úgy zajlott le, hogy a tornacsoport árnyjátékot adott elő, Simon Jolán kórusa ''Az egy nap életünkből'' című művel szerepelt, a '''Madzsar Alice<code>→</code>'''-féle tánccsoport gépeket utánzó koreográfiával lépett a színpadra. ''Az egy nap életünkből'' című kórust két egyéni fellépővel, Verzsenyi Margittal és Heimer Jenővel adták elő, akik egy-egy dobogón állva mondták el szólószerepüket. (A kultúresteken kisebb darabok is szerepeltek, például Kassáknak a megesett cselédekről szóló jelenete, ''A szolgálók élete'' (1931), amelyet Simon Jolán és a ''Munka''-kör két tagja, a Csák nővérek adtak elő, személyes, de stilizált szavalattal, kezükben bábokkal.)

Simon Jolán egyetlen megjelent írását ismerjük, ''A szavalókórus'' című vázlatot: ebben a ''Munká''ban megjelent cikkben a szavalókórusok mibenlétét és technikai jellemzőit rögzíti (a szövegből kiderül, hogy a szerző folytatást is tervezett – ez végül nem valósult meg). Megfogalmazza továbbá, hogy agitatív funkciójánál fogva a szavalókórus letisztult formákat használ: „A szocialista művészek – túl minden formalizmuson – le akarnak menni a dolgok lényegéhez”, ezért az új művészet „emberileg mélyebb és formailag tisztább, egyszerűbb, és nagyobb közösséghez szóló akar lenni”; s csak úgy tudja „szuggerálni” a közönséget, ha egységes kollektív szellemből építkezik. A kórusnak ezért minimum 25 emberből kell állnia, de akár száz tagig bővíthető. Műfaji megkötéseket is tesz a szerző: szerinte epikus verset nem érdemes pódiumra vinni (a szemlélődő, visszaemlékező, múlt idejű cselekvést felidéző szövegmű monotonná válhat, s a lírai versnek sincs dinamikus, határozott vonala). A közönségre a kórusmű az erős ritmizálással gyakorolt hatást, de a mondanivaló világosan tartása mellett, vagyis ügyelve arra, hogy az „üzenet” átadása ne szenvedjen csorbát, s ne csússzanak át patetikus vagy melodikus regiszterbe. Simon Jolán továbbá hangsúlyozási, artikulációs, hangképzési tanácsokat is ad cikkében.

K. Simon Jolán. „A szavalókórus”. ''Munka'' 1, 7. sz. (1929): 215–217.

Kovács Kálmán. „Az új előadóművészet”. ''Ma'' 7, 4. sz. (1922): 63.

„Filmfelvétel Simon Jolánról. Gerő György filmjéből” (fotók). ''Dokumentum'' 1, 2. sz. (1927): 20–21. 11, 5 x 6,8 cm.

József Attila. „Simon Jolán”. ''Munka'' 11, 63. sz. (1938): 2170.

„K. Simon Jolán arcképe” (fénykép). ''Munka'' 11, 63. sz. (1938): 2169. 11,1 x 15,7 cm.

Dobó Gábor. „Az avantgárd reálpolitikája: Kassák Lajos kísérlete a saját műveire és Dokumentum című lapjára vonatkozó kritikai fogadtatás megszervezésére bécsi emigrációját követően (1925–1927)”. ''Alba Regia'' 47. sz. (2019:) 167–181. http://real.mtak.hu/116281/1/Dobo_Gabor_Az_avantgard_realpolitikaja_Alba_Regia_2019.pdf.

Földes Györgyi. ''Akit „nem látni az erdőben…”. Avantgárd nőírók és női alkotók''. Budapest: Balassi, 2021.
[[Category:KASInet]]

Rozványi Vilmos

2025-04-21T19:15:11Z

BucsicsKatalin:

'''Rozványi Vilmos''' (eredeti neve: Rzepka Vilmos Mihály) ('''Budapest''', 1892. február 7. – '''Budapest''', 1954. október 26.) író, költő, újságíró. Első költeményeit – főként szerepverseket – még egyetemista korában közölte a '''''Nyugat<code>→</code>'''''. 1915-1916-ban '''''A Tett<code>→</code>''''' főmunkatársa, állandó szerzője költőként és novellistaként is, de a '''''Má'''''ban'''<code>→</code>''' már nem publikált. Elbeszéléseiben a társadalom legalján élő emberek életét mutatja meg, (látszólag) sorsdöntő pillanatokban, ösztöneiktől és a puszta érzelmeik által mozgatva. A ''Zarathustra a várkisasszony temetésén'' című elbeszélés a Nietzsche-filozófiájához való ambivalens viszonyulást mutatja meg mesei keretben (szemére veti, hogy nyárspolgári életével nem igazolta saját igazát, prófétai igéit). Expresszionista verseiben – a '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>'''-kör legtöbb tagjával ellentétben – gyakran alkalmaz rímet. 1919-ben a ''Nyugat''ban több kritikát is megjelentetett ''Új művészet'' és ''Új kultúra'' címen, amelyben Kassák körének szerzőit ('''Barta Sándor'''t'''<code>→</code>''' és '''Kahána Mózes'''t'''<code>→</code>'''), az abból kivált '''''1917 Szabadulás<code>→</code>'''''-csoportot '''Szélpál Árpád'''dal'''<code>→</code>''' közösen, illetve '''Hevesy Iván<code>→</code>''' és '''Guillaume Apollinaire<code>→</code>''' művészeti értekezéseit tárgyalta, az utóbbi két szerző kivételével ekkor már inkább bírálva őket ügyetlenségeik, egyénietlen hangjuk miatt. 1920-ban verseskötete jelent meg (''Virrasztó'', 1920). A '''Tanácsköztársaság<code>→</code>''' bukása után a jobboldalhoz csatlakozott, az ''Új Nemzedék'' munkatársaként, helyettes szerkesztőjeként dolgozott, később a ''Képes Krónika'' kritikusa lett. 1945 után a ''Kis Újság'' szerkesztőségének tagja, de ebben az időszakban írt az ''Új Idők''be is, többek között Kassák ''Összegyűjtött versei''ről. Több regénye jelent meg: ''A tilalmason'' (1921), ''Árnyak a hamufelhőn'' (1935), ''A végzetes baldráma'' (1943), ''Ég a föld'' (1943), ''Így kezdődik…'' (1944). Franciából is fordított, Maupassant és Lemonnier regényeit.

Rozványi Vilmos. „Csóktrambulin rétora”. ''A Tett'' 1, 2. sz. (1915): 23–24.

Rozványi Vilmos. „Csóktrambulin rétora”. ''A Tett'' 2, 12. sz. (1916): 195–196. (másodközlés)

Rozványi Vilmos, „Dunakorzó”. ''A Tett'' 2, 14. sz. (1916): 228.

Rozványi Vilmos. „Férfitestek ünnepére”. A Tett 1, 5. sz. (1916): 79.

Rozványi Vilmos. „A kórusvezető siralma. (Strófák az üres gyomorról, véres fejről s a Tompa-uccáról).” ''A Tett'' 2, 8. sz. (1916): 123–124.

Rozványi Vilmos. „Oltárom füstjében az ember ragyog”. ''A Tett'' 1, 4. sz. (1915): 55–56.

Rozványi Vilmos. „Szent János utolsó prédikációi. (Az égi mannáról s a Jordánparti koleráról). (Az ige testéről), (A törvény nélkül valóságról.)”. ''A Tett'' 2, 11. sz. (1916): 171–173.

Rozványi Vilmos. „Férfierőt védő asszonyimádság”. ''A Tett'' 1, 6. sz. (1916): 88–94.

Rozványi Vilmos. „Novella és egyéb kísérletek”. ''A Tett'' 1, 1. sz. (1915): 4–6.

Rozványi Vilmos. „Az uccasöprő. (Rozványinak örök hűséggel.)”. ''A Tett'' 2, 9. sz. (1916): 142–148.

Rozványi Vilmos. „Zarathustra a várkisasszony temetésén”. ''A Tett'' 2, 13. sz. (1916): 203–206.

Rozványi Vilmos. „Kéri”. ''Vörös Lobogó'' 1919. ápr. 17. 21.

Rozványi Vilmos. „Új költők ”. ''Nyugat'' 12, 1. sz. (1919): 71–72.

Rozványi Vilmos: „Új költők”. ''Nyugat'' 12, 6. sz. (1919): 441–442.

Rozványi Vilmos. „Új kultúra”. ''Nyugat'' 12, 18–19. sz. (1919): 703–704.

Rozványi Vilmos. „A legmagánosabb költő, Kassák Lajos összegyűjtött versei.” ''Új Idők'' 1946, 168–169.
[[Category:KASInet]]

Mácza János

2025-04-21T19:13:53Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q56512|Mácza János]]''' (M. J.; Lerza; Homo; Ráspoly) ('''Alsóhrabóc''', 1893. augusztus 4. – '''Moszkva''', 1974. november 14.), esztéta, színházi szakember, művészettörténész, műfordító, író.

Gyógyszerésznek tanul, s már 1913-tól színikritikákat ír, előbb az ''Ungvári Közlöny''be, majd budapesti lapokba. 1915-ben költözik Budapestre, ekkor csatlakozik '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' avantgárd mozgalmához. '''''A Tett<code>→</code>''''' és a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' főmunkatársa, színikritikusa és színházi teoretikusa (bár jegyez képzőművészeti érdekeltségű cikkeket is), 1917-ben megszervezi a ''Ma'' színházi stúdióját'''<code>→</code>'''. Műfordító, ebben az időszakban Strindberget, Strammot fordít. A Tanácsköztársaság alatt a Nemzeti Színházban segédrendező '''Hevesi Sándor<code>→</code>''' mellett. A bukás után francia útlevéllel Szlovákiába menekül, előbb szülőfalujába távozik, majd elindul '''Weimar<code>→</code>''' felé, hogy a '''Bauhaus'''ban'''<code>→</code>''' tanuljon tovább, de útját előbb Prágában, majd '''Bécs'''ben'''<code>→</code>''' megszakítja. Egy darabig Bécsben marad, s belép az újjáalakuló kommunista pártba, majd '''Lukács<code>→</code>''' megbízólevelével Csehszlovákiába utazik, '''Kassá'''ra'''<code>→</code>''', ahol a Csehszlovákiai Kommunista Párt legfontosabb magyar nyelvű napilapjának, a '''''Kassai Munkás'''''nak'''<code>→</code>''' (későbbi nevén: a ''Munkás''nak) a szerkesztője lesz: a kulturális rovat tartozik hozzá, illetve gyakran írója és fordítója is az itt megjelenő írásoknak (csehből, németből és oroszból ültet át magyarra szépirodalmi szövegeket). Mindeközben az akkor születő '''Proletkult<code>→</code>''' egyik legfőbb szervezője, az 1922-es év május elsejére pedig ő írja és rendezi az első magyar szabadtéri tömegjátékot. Az akkor bécsi székhelyű Mában továbbra is intenzíven publikál. 1922 második felében ismét Bécsbe érkezik, de ekkor már eltávolodóban van Kassákéktól, a marxizmus elméleti alapjainak elsajátításával foglalkozik. 1923-tól már nem is ír a ''Má''ba, s az év tavaszán a MOPR segít neki áttelepülnie Moszkvába, ahol rövid irodalomtudósi tevékenység után hamarosan profilt vált, s onnantól kezdve főként építészettörténettel és esztétikával foglalkozik marxista szellemben (igaz, továbbra is elfogadni látszik a modern izmusok számos eredményét). 1922-1923-ban még szerkesztőként dolgozik a szintén Moszkvába áttelepült '''[[Item:Q239034|Barta Sándor]]<code>→</code>''' '''''Akasztott Ember<code>→</code>''''' című, alapvetően dadaista hangoltságú lapjában is, az '''''Ék'''''et<code>→</code> pedig 1923 és 1924 között szerkeszti.

1923 és 1926 között Moszkvában a Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi osztályának német referense, 1926-tól pedig a Kommunista Akadémia irodalmi és művészettörténeti osztályának munkatársa. Egyetemi oktatóként 1928-1954 között az Építészeti Akadémián a művészetelmélet és -történet, 1954 és 1970 között pedig a Lomonoszov Egyetemen az esztétika és az ipari formatervezés elméletének előadója.

Verseit a német '''expresszionizmus<code>→</code>''' ihlette, a '''''Die Aktion<code>→</code>''''' és a '''''Der Sturm<code>→</code>''''' német művészeti folyóiratok íróinak munkáiból többet is lefordított. A ''Ma'' körében '''[[Item:Q151695|Uitz Bélá]]'''val'''<code>→</code>''' és '''[[Item:Q156982|Mattis Teutsch János]]'''sal'''<code>[[Mattis Teutsch János|→]]</code>''' került közelebbi barátságba. ''A Tett'' és a ''Ma'' munkatársaként főként drámaelmélettel és színikritikával foglalkozott, s támadta a kor szórakoztatóiparrá süllyedt színházát. ''A Tett''be főként színikritikákat ír ebben a tónusban, egy bírálatot '''Pásztor Árpád<code>→</code>''' '''Poe<code>→</code>'''-fordításairól, továbbá egy eszmefuttatást az ún. intim színház és az arénaszínház különbségeiről Bárdos Artúr kísérletei nyomán – voltaképpen egyiket sem gondolja tökéletes formának a modern színház számára. A ''Má''ban bírálatokat publikál például '''Barta Lajos<code>→</code>''', '''Bródy Sándor<code>→</code>''', '''Földes Imre<code>→</code>''', '''Gárdonyi Géza<code>→</code>''', '''Herczeg Ferenc<code>→</code>''', '''Hevesi Sándor<code>→</code>''', '''Lengyel Menyhért<code>→</code>''', '''Molnár Ferenc<code>→</code>''', '''Szomory Dezső<code>→</code>''' színpadi alkotásairól, illetve '''Hebbel<code>→</code>''', '''Arcübasev<code>→</code>''' darabjairól, budapesti '''Strindberg<code>→</code>'''- és '''Maeterlinck<code>→</code>'''- előadásokról. A Ma kiadóvállalata több kötetét is kiadja, ''Modern színpad'' (1917), ''Agitációs füzetek a színpadért'' (1918), illetve ''Teljes színpad'' (1921).

Kocsis Rózsa szerint még a háború előtt írt, az '''August Stramm<code>→</code>''' hatása alatt álló drámái, a ''Várni'' és az ''Egyfelvonásos játék'' avantgárd szemléletű darabok, melyek az expresszinizmus vitalista meggyőződése szerint az Életet dicsőítik, s az örök Emberi két formáját, mintegy prototípusát, a Férfit és a Nőt (a Lányt) viszik színre, akiknek erősen elvont, érzelmi foszlányokból összeálló párbeszédéből koncentráltan egy sorsdöntés bontakozik ki – mögöttük, körülöttük a színpad színes, megvilágított függönysíkjai is jelzik az absztrakciót. Strammot – ''Ébredés'' című színművét – Mácza amúgy még 1919-ben fordította is, illetve egy tanulmányt publikált róla a Mában.

Megindítják a Ma színészképző stúdióját, amelyről Kassák ezt írja az ''Egy ember életé''ben: „Ebben az időben már színiiskolánk is volt, Mácza vezette és esténként növendékeivel együtt ott fagyoskodott a fűtetlen teremben. Strindberg-darabot próbáztak. Hallottuk Mácza sipító vezényszavait s a szereplők drámai kitöréseit.” Egyik nevezetes előadásuk 1919-ben saját, ''Emberek'' című darabja, egy, a naturalizmus és expresszionizmus határvidékére helyezhető, erősen társadalomkritikus mű, amely azonban Újpesten munkásközönség előtt megbukott. Az anyát '''Simon Jolán<code>→</code>''' alakította. Az anya a színpad sarkában krumplit hámoz, a haldokló fiú szenvedés közben a családját hibáztatja nyomorúságáért, illetve azon dühöng, hogy az orvos és egy jótékonykodó úrihölgy mennyire használhatatlan és képmutató tanácsokkal látták el, miszerint a minőségi táplálkozás és a jó levegő segítené a gyógyulását. Megérkezik a húga, pénzt hoz és élelmiszert, s utóbb kiderült, hogy ezért saját testét kellett árulnia. Ugyan az expresszionizmus stiláris jellemzőit hordozó, erősen érzelem- és indulatfűtötte dialógusokból építkezik a rövid darab, sok felkiáltással tő- és hiányos mondatokkal, de világosan kirajzolódó, elmesélhető cselekményváza van, s erősen ideologikus üzenetet is felfedezhetünk benne. Gyakorlatilag a játékidőnek megfelelő a cselekmény ideje, ezáltal egyszerre tűnik „hétköznapi drámának”, másfelől viszont – Mácza 10-es években vallott, némileg arisztoteliánus sugallatú dramaturgiai elképzeléseinek megfelelően – egy fontos, koncentrikus, sorsdöntő, az eddigi történéseket is magában foglaló pillanatot ragad meg a szereplők életéből.

Komoly vita kerekedett Máczának a Nemzeti Színházban való segédrendezőségéből Hevesi mellett, a Tanácsköztársaság alatt a baloldali-ideologikus sajtó úgy ítélte meg, Mácza csupán politikai kinevezett, így vált a számukra Lukács György és '''Balázs Béla<code>→</code>''' kultúrpolitikájának emblémájává, illetve a ''Ma'' zavarosságának szimbólumává (Kéri Pál: ''Máca!'', ''Az Ember'', 1919. április 15., illetve '''Göndör Ferenc<code>→</code>''', ''Kik akarják diktálni a proletárforradalmat?'', ''Népszava'', 1919. április 16.). Védelmében többek között '''Kahána Mózes<code>→</code>''' szólal fel a ''Ma'' 1919. június elsejei számában (''A Mát több ízben ért támadásokról''). A Tanácsköztársaság alatt – mivel Kassák túlságosan sok időt tölt hivatali ügyekkel – a ''Má''nál Mácza helyettesíti.

Mácza tevékenységét illetően fontos transznacionális-transzkulturális aspektusa is, hiszen a két magyar emigrációs központ, Kassa és Bécs között alkotói, szervezői és közvetítői szerepben is tevékenykedett. Kassai tartózkodása alatt megpróbálja a nemzetközi avantgárd eredményeit a baloldali (kommunista) kultúrába integrálni. Ennek legfontosabb színhelye a ''Kassai Munkás'', ahol szerkesztőként tevékenykedik, az irodalmi rovatot állítja össze. Jász Dezső visszaemlékezése szerint az irodalmi rovat Mácza Jánosnak köszönhetően gazdag és színes volt: „A szerkesztőség minden tőle telhetőt elkövetett a száműzetésben élő magyar írók – Barta Lajos, '''Gábor Andor<code>→</code>''', Illés Béla, Kassák Lajos, '''Révész Béla<code>→</code>''' népszerűsítésére. Mácza János több szlovenszkói magyar írót is bevont a lap munkatársai közé, köztük Juhász Árpádot, Kulcsár Miklóst és '''Mihályi Ödön'''t<code>'''→'''</code> (aki a Mába is írt). […] [Kassák,] akinek álláspontja a Tanácsköztársaság után sok vitára adott okot a szocialista írók között, 8 verssel, 4 cikkel, 3 regényrészlettel és egy elbeszéléssel szerepel a lap 1920–1922-es évfolyamaiban.” Mindamellett erős ideológiai koncepció érződik ki az irodalmi rovatból, noha Mácza szerkesztéspolitikája kapcsolódik a baloldali avantgárd vonalhoz is: sok Kassák-írást helyez el a lapban, közli saját szövegeit is, illetve német expresszionista költeményeket. Cseh, német, szovjet-orosz baloldali költőket jelentős számban, köztük sok avantgárd alkotót ültet át magyarra ő maga is (például Majakovszkijt, akit egyébként ekkoriban fordít a ''Má''nak is). Mácza a ''Kassai Munkás''ba olykor kifejezetten a proletkultos előadásokhoz felhasználható (és felhasznált) írásokat jelentet meg, oktató jellegű cikket a helyes szavalás elsajátításához, a (szavaló)kórus szerepének megértéséhez.

A kassai Proletkult-mozgalomban a munkásesteket, szavalóiskolát, analfabéta- és eszperantó-tanfolyamot, természettudományi és marxista előadásokat többekkel együtt ő szervezi. A fellépők részben klasszikusokat vonultatnak fel, emellett bemutatnak avantgárd költeményeket is. A fellépők előadói stílusa nem avantgárd még avantgárd darab esetében sem. (Egyszer Mácza Bécsből áthívja Kassákot és Simon Jolánt is.) A munkásesteken emellett jeleneteket adnak elő, '''Karinthy<code>→</code>'''-, '''Čapek<code>→</code>'''- és Upton Sinclair-műveit, Andrejev ''Egy eset'' című szatirikus játékát, továbbá Gorkij ''Az anya'' című regényének végjelenetét, s újra színre viszik Mácza ''Emberek'' című egyfelvonásosát. A háromszereplős darabban a nagylányt ekkor Mácza Jánosné (Stász Berta), az anyát '''Szántó Judit<code>→</code>''', a tüdőbeteg fiút '''Hidas Antal<code>→</code>''' játssza.

Ugyanezen időszakhoz köthető Mácza teoretikusi munkásságából a ''Teljes színpad''. Filológiai szempontból két ''Teljes színpad''-verzióról beszélhetünk, a ''Ma'' folyóiratban folytatásokban 1919-ben és 1920-ban megjelenő változatról, illetve egy kötetről a Ma kiadásában 1921-ből. Utóbbi mintha kivonatolt és koncentrált, a lényeget kiemelő változatát tartalmazná az első írásnak; de úgy, hogy egy később megírt (1921-es) szöveg előbb olvasható nála a szövegben mint egy olyan verzió, amelyet addigra a szerző már aktuálisabbnak gondol az eredetinél. Fényében a könyvben másodikként közölt 1919-es szöveg teljesen más hangsúlyokat kap: az még egy expresszionista vízió, illetve társadalmi hatókörét tekintve az aktivista dráma lehetőségeit gondolja végig, az 1921-es egy annál már lényegesen elvontabb, ún. szintetikus elképzelés: benne az emberi szónak, a gesztusnak, a(z emberi és egyéb) hangnak, a fény játékának, a térkonstrukciónak stb. egyaránt cselekvő funkciója van egy elvontabban értelmezett „szintetikus” szemlélet alapján (melyet '''Meyerhold<code>→</code>''' és '''Tairov<code>→</code>''' stilizált mozgáson és látványon alapuló tömegszínházi eredményei, illetve az olasz '''Prampolini<code>[[Prampolini, Enrico|→]]</code>''' pantomimszínháza előlegezett meg, továbbá a Bauhaus színházi kísérletei).

Állandó viszont Mácza elképzeléseiben, hogy egyrészt a tömeghatásra alapoz, s függönnyel leválasztott, külön színpadon képzeli el az előadást. Az intim színházat és a '''Reinhardt<code>→</code>'''-féle arénát egyaránt elhibázott kísérletnek tartja, ezért kivetetné az emeleteket és a páholyokat, hogy a nézők ne legyenek elszeparálva egymástól; így élhető meg a kollektív színházi élmény. Másrészt közös bennük, hogy ''A teljes színpad'' gondolata – azaz dráma, (megrendezett és eljátszott) előadás és szcenográfia egysége, sőt, lényegi azonossága – mindkét verzióban jelen van: a színház esszenciáját az élet mint olyan, azaz a kollektív életöröm adja, aminek anyaga, gyakorlatba váltódása a cselekvés, a tett. (A praxist illetően ezt a részleket „feloldódó és eggyészilárdító” színházat Mácza a történések pillanatában megvilágított színes textilsíkok, a szereplőket követő koncentrikus, színes fénysugarak, a mozgást a szónak alárendelő, nem-realista módon, de nem is elvont stilizálással játszó, kollektív individuumokat színre vivő színészek – a „mindenki-emberek” – színrevitelével segítségével képzeli el.) A színpad egy folytonosan mozgásban levő történés, írja az 1921-es kötetben, s minden, ami ott található – szín, hang, tér, idő, fény, ember –, együtt lesz esemény. S amit a színház, illetve tágabban a művészetek céljával kapcsolatban megfogalmaz, az már továbbvezet a tömegjátékok és a dionüszoszi szemlélet felé: „a hétköznapi emberben megmozgatni (…) az életöröm ünnepes emberét (…) Demonstrálni a káoszban a nagy rendet; megmutatni a káoszban az odavezető utat; az életöröm harcában a fájdalmas embert (az elbukottat) és az örömös embert (az élet győzedelmesét).”

A kassai proletkult szervezet által 1922. május elsejei ünnepségén megrendezett háromszáz fős tömegjátékot (a ''Májusi kórus''t) az orosz példa ihlette, amelynek két legjelentősebb kísérlete a Téli Palota ostroma, illetve a Tőzsdepalota előtti tömegjáték. A közönség ideológiai előkészítése már 1921-22-ben megkezdődik a ''Kassai Munkás''ban, majd jogutódjában, a ''Munkás''ban: egy cikk (''Forradalmi színpadok Oroszországban'') a propaganda és agitáció bevett orosz formáit igyekszik bemutatni, s a tömeges némajátékot a görög színház hatalmas arányaival, a mítoszok-rítusok újraélést biztosító hatásával, illetve az erős agitációs hatással jellemzi. A második írásban (''A tömeg'', ''Munkás'', 1922. április 20.) a népgyűléseket és a tüntetéseket jelöli meg példaként. A proletkult szervezet öt kart (két férfi-, egy női, egy gyerek- és egy ifjúmunkákórust) toboroz. Mácza írja, s Hidas Antallal együtt rendezi az oratóriumként megjelölt műfajú művet. Az eredeti szövegben csupán annyi történik, hogy a kórus szereplőiként különböző proletártípusok panaszolják el nyomorúságokat, tájékoztatnak öntudatra ébredésükről, harcra mozgósítanak. Ugyanakkor a tömegjáték másképp zajlott: „A tömeget jelképező kórusok az ember nyomorúságát és bajait panaszolják, amikor jön valaki és azt mondja nekik, hogy mindennek a betű az oka. A tömeg (kórus) meghallgatja az illetőt és elhatározza, hogy megvizsgálja a dolgot: igaz-e, hogy a betű öl?” A színre behoznak két hatalmas újságot (a polgári és a munkássajtó egy-egy darabját), az ő versengésükről szól a darab. Az egyes újságcikkeket szereplők jelenítik meg, illetve azok a csoportok, akikről a „cikk” szól: a dalárda, a természetbarátok szövetsége, a cserkészek stb. A küzdelem eldöntéséhez felélednek a kórusok. A tömegjátékot a kassai Kálvária-hegyen adták elő, a versösszefoglalókat többszáz tagú kórus harsogta.

Máczának a ''Má''ban 1921-ben és 1922-ben viszont két dadaista-szürrealista kísérlete is megjelenik, a ''Fekete kandúr'' és a ''Kompozíció''. A típusszereplők közhelyeiből, egymás mellett süketen ismételgetett üres frázisaiból (meg a ''Gyere te niemand'' előadásából, a meztelen táncosnő erotikus táncából stb.) abszurd módon építkező ''Fekete kandúr'' (1921) megjelentetése pár számmal a nemzetközi dadaista szám előtt mintha előre jelezné, az irányzat nálunk is létező jelenség. Prológusa „röhögésre” kéri fel a nézőt, amit azonban nem a darab felhőtlen humora vált ki: inkább a meglepett befogadó tanácstalan reakciója lehet, vagy keserű nevetés, amennyiben érzékeli a kiábrándultságot és a cinikus, az érzelmeket, illetve a szellemi és forradalmi értékeket dekonstruáló hozzáállást. A ''Kompozíció'' (1922, ''Ma'') pedig végképp szintetikusnak tekinthető mű, egy absztrakt összművészeti alkotás, amely kiiktat minden értelmet, s hangokból (zajzene-halandzsaszövegek, recitált rigmusok, különálló énekhangok, férfi és női szavalókórus, illetve egyéni szólisták szavalása), a szinte absztrakt festményként szerkesztett színpadi látványból, illetve pantomimszerű mozgásokból (ritmusosan) áll össze.

Mácza a proletkultos és nagyjából tisztán avantgárd közeg szerint így mintegy „kétfelé” dolgozik, kétféle elvárásrendszerhez igazodik, de azért igyekszik össze is egyeztetni ezt a kétféle tevékenységet. Ennek megfelelően a Mába megjelentet egy tanulmányt ''Az új művészetek és a Proletkult'' címmel.

Ez egy krízishelyzet Mácza életében, aminek a végén végleg szakít a Kassák-körrel, és a marxista irodalomszemlélet mellett teszi le a voksát. Önéletrajzában az „elvi” távolodás időpontját 1920 közepére teszi, amikor is válaszol Kassáknak az ifjúmunkásoknak címzett, szerinte „álhumanista levelei” miatt – a szakítás még nem teljes, amit az is jelez, hogy ''Szeretet, tagadás, harc'' című cikkét még a Mában jelenteti meg.

Egy 1922-es jegyzete Kassákék szerinte megalkuvó magatartásával indokolja a szakítást. Ám e köztes időszakban is ambivalens a Kassákhoz való viszonya: a proletkult estekre ő maga zenésítette meg Kassák néhány versét (''Mesteremberek'', ''Kompozíció'', ''Örömhöz''). S az is árulkodó, hogy idős korában ''A „Ma” és „akiknek nem kell”'' című írásában megvédi Kassákot és mozgalmát mindazokkal szemben, akik szerinte nem kezelik méltó helyükön, illetve kiszorítani igyekeznek az irodalomtörténetből őket.

Ugyanebben az időszakban lefordítja többek között '''Walter Hasenclever<code>→</code>''' ''Emberek'' című, expresszionista drámáját. Szemlét ír a ''2X2''-be, amelyben körképet ad az orosz irodalomról.

A ''Má''ból való kiválása idején elhatározta az ízléséhez közelebb álló lapok alapítását is. Bár cseh és orosz (pl. '''Majakovszkij<code>→</code>'''-) fordításokat közölt az ''Akasztott Ember''be, utóbbiakkal főként ideológiai képzést biztosítva, illetve az orosz művészek munkásságáról tudósítva benne, hamarosan elégedetlenné válik a lap szellemi irányvonalával, az avantgárd tendenciával, túl „formalistának” vélve az. Bortnyikkal együtt dolgozza ki egy bécsi székhelyű, '''''Kritika<code>→</code>''''' című „világszemléleti” folyóirat programját, hogy segítséget, ideológiai támaszt nyújtson a „teremtő alkotók” számára – de aztán ez nem születik meg. A másik lap, a néhány szám erejéig meg is valósuló ''Ék'' számára egy, a ''Má''hoz balra található pozíciót kíván elfoglalni.

Mácza János szerepel Barta Sándor ''Az őrültek első összejövetele a szemetesládában'' című parodisztikus jelenetében is a legfontosabb korabeli avantgárd alkotókról (2. rész), amelyben az ő (főként Kassán vallott) színházesztétikai elképzelései – a megkívánt díszlettel: függönyök, textilsíkok stb. – is helyet kapnak.

Mácza János. „Életrajzom”, in Mácza János, ''Legendák és tények''. 5–9 (Budapest, 1972, Corvina).

Botka Ferenc. „A kassai proletkult színielőadásai 1. Szavalóestek”, ''A Hét'', 51. sz. (1962), 14.

Botka Ferenc. „Mácza János születésének 75. évfordulója alkalmából”, ''Nagyvilág'', 8. sz. (1968): 1223–1225.

Mácza János. ''Teljes színpad'' ''1919-1921''. Wien: Ma kiadás, 1921.

Mácza János. „Hajó Sándor: A nap lovagja. A Vígszínház bemutatója”. ''A Tett'' 2, 8. sz (1916): 136.

Mácza János. „Intim színpad?... Aréna?”. ''A Tett'' 2, 15. sz. (1916): 275–276.

Mácza János. „Molnár Ferenc mirákuluma”. ''A Tett'' 2, 9. sz. (1916): 152.

Mácza János. „Pásztor Árpád Poe-könyve”. ''A Tett'' 2, versszám (1916): 324.

Mácza János. „Salgó Ernő: Írók és színdarabok”. ''A Tett'' 2, versszám (1916): 323–324.

Mácza János. „Szeretet, tagadás, harc”. ''Ma'' 5, 4. sz. (1920): 39–40.

Mácza János. „Új művészek és a Proletkult”. ''Ma'' 7, 8. sz. (1922): 60–61.

Mácza János. „Biblikus panoráma 1917-ből”. ''Ma'' 2, 5. sz. (1917): 70.

Mácza János. Asszonyok (drámai jelenet)”. ''Ma'' 2, 7. sz. (1917): 110–112.

Mácza János. „Egyfelvonásos játék”. ''Ma'' 3, 3. sz. (1918): 32–34.

Mácza János. „A fekete kandúr”. ''Ma'' 6, 9. sz. (1921): 122–125.

Mácza János. „Kompozíció 2. (Színpadra.)” ''Ma'' 7, 7. sz. (1922): 36, 38–39.

Mácza János. „Barta Lajos: Az »Élet Arca« (Nyugat, 1917. ), Vér Mátyás: Az árnyék. (Dick

Manó, 1917.)”. ''Ma'' 2, 10. sz. (1917): 162.

Mácza János. „Ember, író és szerkesztő”. ''Ma'' 2, 12. sz. (1917): 194.

Mácza János. „Könyvekről’. ''Ma'' 3, 4. sz. (1918): 51.

Mácza János. „Krúdy Gyula Ibsent kritizál!”. ''Ma'' 2, 6. sz. (1917): 95.

Mácza János. „Móricz Zsigmond”. ''Ma'' 2, 7. sz. (1917): 98–99.

Mácza János. „Szeretet, tagadás, harc”. ''Ma'' 5, 4. sz. (1920): 39–40.

Mácza János. „»Előfüggöny és dramaturgia.« (Válasz Hevesi Sándor ily című cikkére.)” ''Ma'' 3, 1. sz. (1917): 15.

Mácza János. „Kiáltvány a kritikáért és a színpadért!” ''Ma'', 1919. jan., A ''Ma'' első világszemléleti különszáma: 3.

Mácza János. „Sebestyén Károly: Dramaturgia”. ''Ma'' 4, 8. sz. (1919): 213–214.

Mácza János. „A Strindberg mint rendezői probléma”. ''Ma'' 3, 8-9. sz. (1918): 105.

Mácza János. „Színpad és propaganda színház. Irányelvek, munkaprogram, vázlat”. ''Ma'' 6,1–2. sz. (1920): 13–14; 3. sz. (1921): 24–25; 4. sz. (1921): 40–41.

Mácza János. „A színpad 1. Belső problémák”. ''Ma'' 6, 7. sz. (1921): 87–88.

Mácza János. „A színpad 2. Formaproblémák”. ''Ma'' 6, 8. sz. (1921): 103–104.

Mácza János. „A teljes színpad. (Dramaturgia első része. I-III.). ''Ma'' 4, 4. sz. (1919): 54–56.

Mácza János. „Dramaturgia második része. IV–V–VI.” ''Ma'' 4, 5. sz. (1919): 103–106.

Mácza János. „Dramaturgia harmadik része. VII–VIII.” ''Ma'' 4, 6. sz. (1919): 136–139.

Mácza János. „Részlet a »Teljes színpad« című dramaturgiából. Színpad és kollektiv életöröm”. ''Ma'' 5, 1–2. sz. (1920): 12–14.

Mácza János. „Új dráma, új színpad. A színpad megújhodását váró keveseknek”. ''Ma'' 2, 11. sz. (1917): 167–169.

Mácza János. „Az új művészek és a Proletkult”. ''Ma'' 7, 8. sz. (1922): 60–61.

Mácza János. „A Vár és Belvárosi Színházakhoz”. ''Ma'' 3, 6. sz. (1918): 75.

Mácza János. „Barta Lajos: Örvény”. ''Ma'' 4, 2. sz. (1919): 26.

Mácza János. „A »Démonok« alkalmából. (Gombaszögi Frida és Hegedűs Gyula a Vígszínházban)”. ''Ma'' 2, 3. sz. (1917): 46–47.

Mácza János. „Lengyel Menyhért burzsoá játéka”. ''Ma'' 4, 1. sz. (1919): 11.

Mácza János. „Színházak. Nemzeti Színház: Zsuzsi, Vígszínház: Farsang, Magyar Színház: Künn a bárány, benn a farkas”. ''Ma'' 1, 1. sz. (1916): 14.

Mácza János. „Modern Színpad, Nemzeti Színház: Szépasszony. Magyar Színház: Grál lovag”. ''Ma'' 1, 2. sz. (1916): 30–31.

Mácza János. „Vígszínház: Herczeg Ferenc: Kék róka, Nemzeti Színház: Kőműves Kelemen, Magyar Színház: Váratlan vendég és Dollárpapa”. ''Ma'' 2, 4. sz. (1917): 62.

Mácza János. „Nemzeti Színház: Hevesi Sándor: Hadifogoly”. ''Ma'' 2, 5. sz. (1917): 79.

Mácza János. „A Vígszínház legutóbbi újdonsága”. ''Ma'' 2, 6. sz. (1917): 95.

Mácza János. „Magyar Színház: Őfelsége kalapja, Nemzeti Színház: Hebbel: Mária Magdolna”. ''Ma'' 2, 8. sz. (1917): 131.

Mácza János. „Magyar Színház: Peer Gynt”. ''Ma'' 2, 9. sz. (1917): 145–146.

Mácza János. „Nemzeti Színház: Pacsirtaszó, Árva László király, Dada, Annuska, Magyar Színház: Cserebere, Szerető, Vígszínház: Féltékenység”. ''Ma'' 3, 1. sz. (1917): 15.

Mácza János. „Madách Színház: Karinthy F.: Holnap reggel”. ''Ma'' 4, 3. sz. (1919): 41–42.

Mácza János. „A színműíró Szomory”. ''Ma'' 3, 5. sz. (1918): 62.

Kocsis Rózsa. ''Igen és nem: A magyar avantgard színjáték története''. Budapest: Magvető, 1973.

Botka Ferenc, „A kassai proletkult színielőadásai 1. Szavalóestek”, ''A Hét'', 51. sz. (1962), 14.

Botka Ferenc, „Mácza János születésének 75. évfordulója alkalmából”, ''Nagyvilág'', 8. sz. (1968): 1223–1225.

[[Category:KASInet]]

Mácza János

2025-04-21T19:12:00Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q56512|Mácza János]]''' (M. J.; Lerza; Homo; Ráspoly) ('''Alsóhrabóc''', 1893. augusztus 4. – '''Moszkva''', 1974. november 14.), esztéta, színházi szakember, művészettörténész, műfordító, író.

Gyógyszerésznek tanul, s már 1913-tól színikritikákat ír, előbb az ''Ungvári Közlöny''be, majd budapesti lapokba. 1915-ben költözik Budapestre, ekkor csatlakozik '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' avantgárd mozgalmához. '''''A Tett<code>→</code>''''' és a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' főmunkatársa, színikritikusa és színházi teoretikusa (bár jegyez képzőművészeti érdekeltségű cikkeket is), 1917-ben megszervezi a ''Ma'' színházi stúdióját'''<code>→</code>'''. Műfordító, ebben az időszakban Strindberget, Strammot fordít. A Tanácsköztársaság alatt a Nemzeti Színházban segédrendező '''Hevesi Sándor<code>→</code>''' mellett. A bukás után francia útlevéllel Szlovákiába menekül, előbb szülőfalujába távozik, majd elindul '''Weimar<code>→</code>''' felé, hogy a '''Bauhaus'''ban'''<code>→</code>''' tanuljon tovább, de útját előbb Prágában, majd '''Bécs'''ben'''<code>→</code>''' megszakítja. Egy darabig Bécsben marad, s belép az újjáalakuló kommunista pártba, majd '''Lukács<code>→</code>''' megbízólevelével Csehszlovákiába utazik, '''Kassá'''ra'''<code>→</code>''', ahol a Csehszlovákiai Kommunista Párt legfontosabb magyar nyelvű napilapjának, a '''''Kassai Munkás'''''nak'''<code>→</code>''' (későbbi nevén: a ''Munkás''nak) a szerkesztője lesz: a kulturális rovat tartozik hozzá, illetve gyakran írója és fordítója is az itt megjelenő írásoknak (csehből, németből és oroszból ültet át magyarra szépirodalmi szövegeket). Mindeközben az akkor születő '''Proletkult<code>→</code>''' egyik legfőbb szervezője, az 1922-es év május elsejére pedig ő írja és rendezi az első magyar szabadtéri tömegjátékot. Az akkor bécsi székhelyű Mában továbbra is intenzíven publikál. 1922 második felében ismét Bécsbe érkezik, de ekkor már eltávolodóban van Kassákéktól, a marxizmus elméleti alapjainak elsajátításával foglalkozik. 1923-tól már nem is ír a ''Má''ba, s az év tavaszán a MOPR segít neki áttelepülnie Moszkvába, ahol rövid irodalomtudósi tevékenység után hamarosan profilt vált, s onnantól kezdve főként építészettörténettel és esztétikával foglalkozik marxista szellemben (igaz, továbbra is elfogadni látszik a modern izmusok számos eredményét). 1922-1923-ban még szerkesztőként dolgozik a szintén Moszkvába áttelepült '''[[Item:Q239034|Barta Sándor]]<code>→</code>''' '''''Akasztott Ember<code>→</code>''''' című, alapvetően dadaista hangoltságú lapjában is, az '''''Ék'''''et<code>→</code> pedig 1923 és 1924 között szerkeszti.

1923 és 1926 között Moszkvában a Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi osztályának német referense, 1926-tól pedig a Kommunista Akadémia irodalmi és művészettörténeti osztályának munkatársa. Egyetemi oktatóként 1928-1954 között az Építészeti Akadémián a művészetelmélet és -történet, 1954 és 1970 között pedig a Lomonoszov Egyetemen az esztétika és az ipari formatervezés elméletének előadója.

Verseit a német '''expresszionizmus<code>→</code>''' ihlette, a '''''Die Aktion<code>→</code>''''' és a '''''Der Sturm<code>→</code>''''' német művészeti folyóiratok íróinak munkáiból többet is lefordított. A ''Ma'' körében '''[[Item:Q151695|Uitz Bélá]]'''val'''<code>→</code>''' és '''[[Item:Q156982|Mattis Teutsch János]]'''sal'''<code>[[Mattis Teutsch János|→]]</code>''' került közelebbi barátságba. ''A Tett'' és a ''Ma'' munkatársaként főként drámaelmélettel és színikritikával foglalkozott, s támadta a kor szórakoztatóiparrá süllyedt színházát. ''A Tett''be főként színikritikákat ír ebben a tónusban, egy bírálatot '''Pásztor Árpád<code>→</code>''' '''Poe<code>→</code>'''-fordításairól, továbbá egy eszmefuttatást az ún. intim színház és az arénaszínház különbségeiről Bárdos Artúr kísérletei nyomán – voltaképpen egyiket sem gondolja tökéletes formának a modern színház számára. A ''Má''ban bírálatokat publikál például '''Barta Lajos<code>→</code>''', '''Bródy Sándor<code>→</code>''', '''Földes Imre<code>→</code>''', '''Gárdonyi Géza<code>→</code>''', '''Herczeg Ferenc<code>→</code>''', '''Hevesi Sándor<code>→</code>''', '''Lengyel Menyhért<code>→</code>''', '''Molnár Ferenc<code>→</code>''', '''Szomory Dezső<code>→</code>''' színpadi alkotásairól, illetve '''Hebbel<code>→</code>''', '''Arcübasev<code>→</code>''' darabjairól, budapesti '''Strindberg<code>→</code>'''- és '''Maeterlinck<code>→</code>'''- előadásokról. A Ma kiadóvállalata több kötetét is kiadja, ''Modern színpad'' (1917), ''Agitációs füzetek a színpadért'' (1918), illetve ''Teljes színpad'' (1921).

Kocsis Rózsa szerint még a háború előtt írt, az '''August Stramm<code>→</code>''' hatása alatt álló drámái, a ''Várni'' és az ''Egyfelvonásos játék'' avantgárd szemléletű darabok, melyek az expresszinizmus vitalista meggyőződése szerint az Életet dicsőítik, s az örök Emberi két formáját, mintegy prototípusát, a Férfit és a Nőt (a Lányt) viszik színre, akiknek erősen elvont, érzelmi foszlányokból összeálló párbeszédéből koncentráltan egy sorsdöntés bontakozik ki – mögöttük, körülöttük a színpad színes, megvilágított függönysíkjai is jelzik az absztrakciót. Strammot – ''Ébredés'' című színművét – Mácza amúgy még 1919-ben fordította is, illetve egy tanulmányt publikált róla a Mában.

Megindítják a Ma színészképző stúdióját, amelyről Kassák ezt írja az ''Egy ember életé''ben: „Ebben az időben már színiiskolánk is volt, Mácza vezette és esténként növendékeivel együtt ott fagyoskodott a fűtetlen teremben. Strindberg-darabot próbáztak. Hallottuk Mácza sipító vezényszavait s a szereplők drámai kitöréseit.” Egyik nevezetes előadásuk 1919-ben saját, ''Emberek'' című darabja, egy, a naturalizmus és expresszionizmus határvidékére helyezhető, erősen társadalomkritikus mű, amely azonban Újpesten munkásközönség előtt megbukott. Az anyát '''Simon Jolán<code>→</code>''' alakította. Az anya a színpad sarkában krumplit hámoz, a haldokló fiú szenvedés közben a családját hibáztatja nyomorúságáért, illetve azon dühöng, hogy az orvos és egy jótékonykodó úrihölgy mennyire használhatatlan és képmutató tanácsokkal látták el, miszerint a minőségi táplálkozás és a jó levegő segítené a gyógyulását. Megérkezik a húga, pénzt hoz és élelmiszert, s utóbb kiderült, hogy ezért saját testét kellett árulnia. Ugyan az expresszionizmus stiláris jellemzőit hordozó, erősen érzelem- és indulatfűtötte dialógusokból építkezik a rövid darab, sok felkiáltással tő- és hiányos mondatokkal, de világosan kirajzolódó, elmesélhető cselekményváza van, s erősen ideologikus üzenetet is felfedezhetünk benne. Gyakorlatilag a játékidőnek megfelelő a cselekmény ideje, ezáltal egyszerre tűnik „hétköznapi drámának”, másfelől viszont – Mácza 10-es években vallott, némileg arisztoteliánus sugallatú dramaturgiai elképzeléseinek megfelelően – egy fontos, koncentrikus, sorsdöntő, az eddigi történéseket is magában foglaló pillanatot ragad meg a szereplők életéből.

Komoly vita kerekedett Máczának a Nemzeti Színházban való segédrendezőségéből Hevesi mellett, a Tanácsköztársaság alatt a baloldali-ideologikus sajtó úgy ítélte meg, Mácza csupán politikai kinevezett, így vált a számukra Lukács György és '''Balázs Béla<code>→</code>''' kultúrpolitikájának emblémájává, illetve a ''Ma'' zavarosságának szimbólumává (Kéri Pál: ''Máca!'', ''Az Ember'', 1919. április 15., illetve '''Göndör Ferenc<code>→</code>''', ''Kik akarják diktálni a proletárforradalmat?'', ''Népszava'', 1919. április 16.). Védelmében többek között '''Kahána Mózes<code>→</code>''' szólal fel a ''Ma'' 1919. június elsejei számában (''A Mát több ízben ért támadásokról''). A Tanácsköztársaság alatt – mivel Kassák túlságosan sok időt tölt hivatali ügyekkel – a ''Má''nál Mácza helyettesíti.

Mácza tevékenységét illetően fontos transznacionális-transzkulturális aspektusa is, hiszen a két magyar emigrációs központ, Kassa és Bécs között alkotói, szervezői és közvetítői szerepben is tevékenykedett. Kassai tartózkodása alatt megpróbálja a nemzetközi avantgárd eredményeit a baloldali (kommunista) kultúrába integrálni. Ennek legfontosabb színhelye a ''Kassai Munkás'', ahol szerkesztőként tevékenykedik, az irodalmi rovatot állítja össze. Jász Dezső visszaemlékezése szerint az irodalmi rovat Mácza Jánosnak köszönhetően gazdag és színes volt: „A szerkesztőség minden tőle telhetőt elkövetett a száműzetésben élő magyar írók – Barta Lajos, '''Gábor Andor<code>→</code>''', Illés Béla, Kassák Lajos, '''Révész Béla<code>→</code>''' népszerűsítésére. Mácza János több szlovenszkói magyar írót is bevont a lap munkatársai közé, köztük Juhász Árpádot, Kulcsár Miklóst és '''Mihályi Ödön'''t<code>'''→'''</code> (aki a Mába is írt). […] [Kassák,] akinek álláspontja a Tanácsköztársaság után sok vitára adott okot a szocialista írók között, 8 verssel, 4 cikkel, 3 regényrészlettel és egy elbeszéléssel szerepel a lap 1920–1922-es évfolyamaiban.” Mindamellett erős ideológiai koncepció érződik ki az irodalmi rovatból, noha Mácza szerkesztéspolitikája kapcsolódik a baloldali avantgárd vonalhoz is: sok Kassák-írást helyez el a lapban, közli saját szövegeit is, illetve német expresszionista költeményeket. Cseh, német, szovjet-orosz baloldali költőket jelentős számban, köztük sok avantgárd alkotót ültet át magyarra ő maga is (például Majakovszkijt, akit egyébként ekkoriban fordít a ''Má''nak is). Mácza a ''Kassai Munkás''ba olykor kifejezetten a proletkultos előadásokhoz felhasználható (és felhasznált) írásokat jelentet meg, oktató jellegű cikket a helyes szavalás elsajátításához, a (szavaló)kórus szerepének megértéséhez.

A kassai Proletkult-mozgalomban a munkásesteket, szavalóiskolát, analfabéta- és eszperantó-tanfolyamot, természettudományi és marxista előadásokat többekkel együtt ő szervezi. A fellépők részben klasszikusokat vonultatnak fel, emellett bemutatnak avantgárd költeményeket is. A fellépők előadói stílusa nem avantgárd még avantgárd darab esetében sem. (Egyszer Mácza Bécsből áthívja Kassákot és Simon Jolánt is.) A munkásesteken emellett jeleneteket adnak elő, '''Karinthy<code>→</code>'''-, '''Čapek<code>→</code>'''- és Upton Sinclair-műveit, Andrejev ''Egy eset'' című szatirikus játékát, továbbá Gorkij ''Az anya'' című regényének végjelenetét, s újra színre viszik Mácza ''Emberek'' című egyfelvonásosát. A háromszereplős darabban a nagylányt ekkor Mácza Jánosné (Stász Berta), az anyát '''Szántó Judit<code>→</code>''', a tüdőbeteg fiút '''Hidas Antal<code>→</code>''' játssza.

Ugyanezen időszakhoz köthető Mácza teoretikusi munkásságából a ''Teljes színpad''. Filológiai szempontból két ''Teljes színpad''-verzióról beszélhetünk, a ''Ma'' folyóiratban folytatásokban 1919-ben és 1920-ban megjelenő változatról, illetve egy kötetről a Ma kiadásában 1921-ből. Utóbbi mintha kivonatolt és koncentrált, a lényeget kiemelő változatát tartalmazná az első írásnak; de úgy, hogy egy később megírt (1921-es) szöveg előbb olvasható nála a szövegben mint egy olyan verzió, amelyet addigra a szerző már aktuálisabbnak gondol az eredetinél. Fényében a könyvben másodikként közölt 1919-es szöveg teljesen más hangsúlyokat kap: az még egy expresszionista vízió, illetve társadalmi hatókörét tekintve az aktivista dráma lehetőségeit gondolja végig, az 1921-es egy annál már lényegesen elvontabb, ún. szintetikus elképzelés: benne az emberi szónak, a gesztusnak, a(z emberi és egyéb) hangnak, a fény játékának, a térkonstrukciónak stb. egyaránt cselekvő funkciója van egy elvontabban értelmezett „szintetikus” szemlélet alapján (melyet '''Meyerhold<code>→</code>''' és '''Tairov<code>→</code>''' stilizált mozgáson és látványon alapuló tömegszínházi eredményei, illetve az olasz '''Prampolini<code>→</code>''' pantomimszínháza előlegezett meg, továbbá a Bauhaus színházi kísérletei).

Állandó viszont Mácza elképzeléseiben, hogy egyrészt a tömeghatásra alapoz, s függönnyel leválasztott, külön színpadon képzeli el az előadást. Az intim színházat és a '''Reinhardt<code>→</code>'''-féle arénát egyaránt elhibázott kísérletnek tartja, ezért kivetetné az emeleteket és a páholyokat, hogy a nézők ne legyenek elszeparálva egymástól; így élhető meg a kollektív színházi élmény. Másrészt közös bennük, hogy ''A teljes színpad'' gondolata – azaz dráma, (megrendezett és eljátszott) előadás és szcenográfia egysége, sőt, lényegi azonossága – mindkét verzióban jelen van: a színház esszenciáját az élet mint olyan, azaz a kollektív életöröm adja, aminek anyaga, gyakorlatba váltódása a cselekvés, a tett. (A praxist illetően ezt a részleket „feloldódó és eggyészilárdító” színházat Mácza a történések pillanatában megvilágított színes textilsíkok, a szereplőket követő koncentrikus, színes fénysugarak, a mozgást a szónak alárendelő, nem-realista módon, de nem is elvont stilizálással játszó, kollektív individuumokat színre vivő színészek – a „mindenki-emberek” – színrevitelével segítségével képzeli el.) A színpad egy folytonosan mozgásban levő történés, írja az 1921-es kötetben, s minden, ami ott található – szín, hang, tér, idő, fény, ember –, együtt lesz esemény. S amit a színház, illetve tágabban a művészetek céljával kapcsolatban megfogalmaz, az már továbbvezet a tömegjátékok és a dionüszoszi szemlélet felé: „a hétköznapi emberben megmozgatni (…) az életöröm ünnepes emberét (…) Demonstrálni a káoszban a nagy rendet; megmutatni a káoszban az odavezető utat; az életöröm harcában a fájdalmas embert (az elbukottat) és az örömös embert (az élet győzedelmesét).”

A kassai proletkult szervezet által 1922. május elsejei ünnepségén megrendezett háromszáz fős tömegjátékot (a ''Májusi kórus''t) az orosz példa ihlette, amelynek két legjelentősebb kísérlete a Téli Palota ostroma, illetve a Tőzsdepalota előtti tömegjáték. A közönség ideológiai előkészítése már 1921-22-ben megkezdődik a ''Kassai Munkás''ban, majd jogutódjában, a ''Munkás''ban: egy cikk (''Forradalmi színpadok Oroszországban'') a propaganda és agitáció bevett orosz formáit igyekszik bemutatni, s a tömeges némajátékot a görög színház hatalmas arányaival, a mítoszok-rítusok újraélést biztosító hatásával, illetve az erős agitációs hatással jellemzi. A második írásban (''A tömeg'', ''Munkás'', 1922. április 20.) a népgyűléseket és a tüntetéseket jelöli meg példaként. A proletkult szervezet öt kart (két férfi-, egy női, egy gyerek- és egy ifjúmunkákórust) toboroz. Mácza írja, s Hidas Antallal együtt rendezi az oratóriumként megjelölt műfajú művet. Az eredeti szövegben csupán annyi történik, hogy a kórus szereplőiként különböző proletártípusok panaszolják el nyomorúságokat, tájékoztatnak öntudatra ébredésükről, harcra mozgósítanak. Ugyanakkor a tömegjáték másképp zajlott: „A tömeget jelképező kórusok az ember nyomorúságát és bajait panaszolják, amikor jön valaki és azt mondja nekik, hogy mindennek a betű az oka. A tömeg (kórus) meghallgatja az illetőt és elhatározza, hogy megvizsgálja a dolgot: igaz-e, hogy a betű öl?” A színre behoznak két hatalmas újságot (a polgári és a munkássajtó egy-egy darabját), az ő versengésükről szól a darab. Az egyes újságcikkeket szereplők jelenítik meg, illetve azok a csoportok, akikről a „cikk” szól: a dalárda, a természetbarátok szövetsége, a cserkészek stb. A küzdelem eldöntéséhez felélednek a kórusok. A tömegjátékot a kassai Kálvária-hegyen adták elő, a versösszefoglalókat többszáz tagú kórus harsogta.

Máczának a ''Má''ban 1921-ben és 1922-ben viszont két dadaista-szürrealista kísérlete is megjelenik, a ''Fekete kandúr'' és a ''Kompozíció''. A típusszereplők közhelyeiből, egymás mellett süketen ismételgetett üres frázisaiból (meg a ''Gyere te niemand'' előadásából, a meztelen táncosnő erotikus táncából stb.) abszurd módon építkező ''Fekete kandúr'' (1921) megjelentetése pár számmal a nemzetközi dadaista szám előtt mintha előre jelezné, az irányzat nálunk is létező jelenség. Prológusa „röhögésre” kéri fel a nézőt, amit azonban nem a darab felhőtlen humora vált ki: inkább a meglepett befogadó tanácstalan reakciója lehet, vagy keserű nevetés, amennyiben érzékeli a kiábrándultságot és a cinikus, az érzelmeket, illetve a szellemi és forradalmi értékeket dekonstruáló hozzáállást. A ''Kompozíció'' (1922, ''Ma'') pedig végképp szintetikusnak tekinthető mű, egy absztrakt összművészeti alkotás, amely kiiktat minden értelmet, s hangokból (zajzene-halandzsaszövegek, recitált rigmusok, különálló énekhangok, férfi és női szavalókórus, illetve egyéni szólisták szavalása), a szinte absztrakt festményként szerkesztett színpadi látványból, illetve pantomimszerű mozgásokból (ritmusosan) áll össze.

Mácza a proletkultos és nagyjából tisztán avantgárd közeg szerint így mintegy „kétfelé” dolgozik, kétféle elvárásrendszerhez igazodik, de azért igyekszik össze is egyeztetni ezt a kétféle tevékenységet. Ennek megfelelően a Mába megjelentet egy tanulmányt ''Az új művészetek és a Proletkult'' címmel.

Ez egy krízishelyzet Mácza életében, aminek a végén végleg szakít a Kassák-körrel, és a marxista irodalomszemlélet mellett teszi le a voksát. Önéletrajzában az „elvi” távolodás időpontját 1920 közepére teszi, amikor is válaszol Kassáknak az ifjúmunkásoknak címzett, szerinte „álhumanista levelei” miatt – a szakítás még nem teljes, amit az is jelez, hogy ''Szeretet, tagadás, harc'' című cikkét még a Mában jelenteti meg.

Egy 1922-es jegyzete Kassákék szerinte megalkuvó magatartásával indokolja a szakítást. Ám e köztes időszakban is ambivalens a Kassákhoz való viszonya: a proletkult estekre ő maga zenésítette meg Kassák néhány versét (''Mesteremberek'', ''Kompozíció'', ''Örömhöz''). S az is árulkodó, hogy idős korában ''A „Ma” és „akiknek nem kell”'' című írásában megvédi Kassákot és mozgalmát mindazokkal szemben, akik szerinte nem kezelik méltó helyükön, illetve kiszorítani igyekeznek az irodalomtörténetből őket.

Ugyanebben az időszakban lefordítja többek között '''Walter Hasenclever<code>→</code>''' ''Emberek'' című, expresszionista drámáját. Szemlét ír a ''2X2''-be, amelyben körképet ad az orosz irodalomról.

A ''Má''ból való kiválása idején elhatározta az ízléséhez közelebb álló lapok alapítását is. Bár cseh és orosz (pl. '''Majakovszkij<code>→</code>'''-) fordításokat közölt az ''Akasztott Ember''be, utóbbiakkal főként ideológiai képzést biztosítva, illetve az orosz művészek munkásságáról tudósítva benne, hamarosan elégedetlenné válik a lap szellemi irányvonalával, az avantgárd tendenciával, túl „formalistának” vélve az. Bortnyikkal együtt dolgozza ki egy bécsi székhelyű, '''''Kritika<code>→</code>''''' című „világszemléleti” folyóirat programját, hogy segítséget, ideológiai támaszt nyújtson a „teremtő alkotók” számára – de aztán ez nem születik meg. A másik lap, a néhány szám erejéig meg is valósuló ''Ék'' számára egy, a ''Má''hoz balra található pozíciót kíván elfoglalni.

Mácza János szerepel Barta Sándor ''Az őrültek első összejövetele a szemetesládában'' című parodisztikus jelenetében is a legfontosabb korabeli avantgárd alkotókról (2. rész), amelyben az ő (főként Kassán vallott) színházesztétikai elképzelései – a megkívánt díszlettel: függönyök, textilsíkok stb. – is helyet kapnak.

Mácza János. „Életrajzom”, in Mácza János, ''Legendák és tények''. 5–9 (Budapest, 1972, Corvina).

Botka Ferenc. „A kassai proletkult színielőadásai 1. Szavalóestek”, ''A Hét'', 51. sz. (1962), 14.

Botka Ferenc. „Mácza János születésének 75. évfordulója alkalmából”, ''Nagyvilág'', 8. sz. (1968): 1223–1225.

Mácza János. ''Teljes színpad'' ''1919-1921''. Wien: Ma kiadás, 1921.

Mácza János. „Hajó Sándor: A nap lovagja. A Vígszínház bemutatója”. ''A Tett'' 2, 8. sz (1916): 136.

Mácza János. „Intim színpad?... Aréna?”. ''A Tett'' 2, 15. sz. (1916): 275–276.

Mácza János. „Molnár Ferenc mirákuluma”. ''A Tett'' 2, 9. sz. (1916): 152.

Mácza János. „Pásztor Árpád Poe-könyve”. ''A Tett'' 2, versszám (1916): 324.

Mácza János. „Salgó Ernő: Írók és színdarabok”. ''A Tett'' 2, versszám (1916): 323–324.

Mácza János. „Szeretet, tagadás, harc”. ''Ma'' 5, 4. sz. (1920): 39–40.

Mácza János. „Új művészek és a Proletkult”. ''Ma'' 7, 8. sz. (1922): 60–61.

Mácza János. „Biblikus panoráma 1917-ből”. ''Ma'' 2, 5. sz. (1917): 70.

Mácza János. Asszonyok (drámai jelenet)”. ''Ma'' 2, 7. sz. (1917): 110–112.

Mácza János. „Egyfelvonásos játék”. ''Ma'' 3, 3. sz. (1918): 32–34.

Mácza János. „A fekete kandúr”. ''Ma'' 6, 9. sz. (1921): 122–125.

Mácza János. „Kompozíció 2. (Színpadra.)” ''Ma'' 7, 7. sz. (1922): 36, 38–39.

Mácza János. „Barta Lajos: Az »Élet Arca« (Nyugat, 1917. ), Vér Mátyás: Az árnyék. (Dick

Manó, 1917.)”. ''Ma'' 2, 10. sz. (1917): 162.

Mácza János. „Ember, író és szerkesztő”. ''Ma'' 2, 12. sz. (1917): 194.

Mácza János. „Könyvekről’. ''Ma'' 3, 4. sz. (1918): 51.

Mácza János. „Krúdy Gyula Ibsent kritizál!”. ''Ma'' 2, 6. sz. (1917): 95.

Mácza János. „Móricz Zsigmond”. ''Ma'' 2, 7. sz. (1917): 98–99.

Mácza János. „Szeretet, tagadás, harc”. ''Ma'' 5, 4. sz. (1920): 39–40.

Mácza János. „»Előfüggöny és dramaturgia.« (Válasz Hevesi Sándor ily című cikkére.)” ''Ma'' 3, 1. sz. (1917): 15.

Mácza János. „Kiáltvány a kritikáért és a színpadért!” ''Ma'', 1919. jan., A ''Ma'' első világszemléleti különszáma: 3.

Mácza János. „Sebestyén Károly: Dramaturgia”. ''Ma'' 4, 8. sz. (1919): 213–214.

Mácza János. „A Strindberg mint rendezői probléma”. ''Ma'' 3, 8-9. sz. (1918): 105.

Mácza János. „Színpad és propaganda színház. Irányelvek, munkaprogram, vázlat”. ''Ma'' 6,1–2. sz. (1920): 13–14; 3. sz. (1921): 24–25; 4. sz. (1921): 40–41.

Mácza János. „A színpad 1. Belső problémák”. ''Ma'' 6, 7. sz. (1921): 87–88.

Mácza János. „A színpad 2. Formaproblémák”. ''Ma'' 6, 8. sz. (1921): 103–104.

Mácza János. „A teljes színpad. (Dramaturgia első része. I-III.). ''Ma'' 4, 4. sz. (1919): 54–56.

Mácza János. „Dramaturgia második része. IV–V–VI.” ''Ma'' 4, 5. sz. (1919): 103–106.

Mácza János. „Dramaturgia harmadik része. VII–VIII.” ''Ma'' 4, 6. sz. (1919): 136–139.

Mácza János. „Részlet a »Teljes színpad« című dramaturgiából. Színpad és kollektiv életöröm”. ''Ma'' 5, 1–2. sz. (1920): 12–14.

Mácza János. „Új dráma, új színpad. A színpad megújhodását váró keveseknek”. ''Ma'' 2, 11. sz. (1917): 167–169.

Mácza János. „Az új művészek és a Proletkult”. ''Ma'' 7, 8. sz. (1922): 60–61.

Mácza János. „A Vár és Belvárosi Színházakhoz”. ''Ma'' 3, 6. sz. (1918): 75.

Mácza János. „Barta Lajos: Örvény”. ''Ma'' 4, 2. sz. (1919): 26.

Mácza János. „A »Démonok« alkalmából. (Gombaszögi Frida és Hegedűs Gyula a Vígszínházban)”. ''Ma'' 2, 3. sz. (1917): 46–47.

Mácza János. „Lengyel Menyhért burzsoá játéka”. ''Ma'' 4, 1. sz. (1919): 11.

Mácza János. „Színházak. Nemzeti Színház: Zsuzsi, Vígszínház: Farsang, Magyar Színház: Künn a bárány, benn a farkas”. ''Ma'' 1, 1. sz. (1916): 14.

Mácza János. „Modern Színpad, Nemzeti Színház: Szépasszony. Magyar Színház: Grál lovag”. ''Ma'' 1, 2. sz. (1916): 30–31.

Mácza János. „Vígszínház: Herczeg Ferenc: Kék róka, Nemzeti Színház: Kőműves Kelemen, Magyar Színház: Váratlan vendég és Dollárpapa”. ''Ma'' 2, 4. sz. (1917): 62.

Mácza János. „Nemzeti Színház: Hevesi Sándor: Hadifogoly”. ''Ma'' 2, 5. sz. (1917): 79.

Mácza János. „A Vígszínház legutóbbi újdonsága”. ''Ma'' 2, 6. sz. (1917): 95.

Mácza János. „Magyar Színház: Őfelsége kalapja, Nemzeti Színház: Hebbel: Mária Magdolna”. ''Ma'' 2, 8. sz. (1917): 131.

Mácza János. „Magyar Színház: Peer Gynt”. ''Ma'' 2, 9. sz. (1917): 145–146.

Mácza János. „Nemzeti Színház: Pacsirtaszó, Árva László király, Dada, Annuska, Magyar Színház: Cserebere, Szerető, Vígszínház: Féltékenység”. ''Ma'' 3, 1. sz. (1917): 15.

Mácza János. „Madách Színház: Karinthy F.: Holnap reggel”. ''Ma'' 4, 3. sz. (1919): 41–42.

Mácza János. „A színműíró Szomory”. ''Ma'' 3, 5. sz. (1918): 62.

Kocsis Rózsa. ''Igen és nem: A magyar avantgard színjáték története''. Budapest: Magvető, 1973.

Botka Ferenc, „A kassai proletkult színielőadásai 1. Szavalóestek”, ''A Hét'', 51. sz. (1962), 14.

Botka Ferenc, „Mácza János születésének 75. évfordulója alkalmából”, ''Nagyvilág'', 8. sz. (1968): 1223–1225.

[[Category:KASInet]]

Kernstok Károly

2025-04-21T19:11:33Z

BucsicsKatalin:

'''Kernstok Károly''' ('''Budapest''', 1873. december 23. – '''Budapest''', 1940. június 10.), festő, grafikus. Pályája során több festészeti stílust is érintett: a naturalizmustól indult, majd a párizsi évek hatására a fauvizmushoz került közel, de mindvégig érezhető volt művészetén az akadémiai stílus. Tanult 1892-től Münchenben Hollósy Simonnál, majd 1893–95-ben a párizsi Julian Akadémián, végül 1896-tól három évig a Benczúr-mesteriskola növendéke volt. Alkotott Nagybányán is. 1905-tól Nyergesújfalun élt, otthona a polgári radikális mozgalomhoz közel álló művészek találkozóhelye lett. 1906-ban újra Párizsba ment, ahol központi alakja lett a Nyolcak festőcsoportnak. Alapító tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének. Iparművészeti munkái is voltak: tervezett üvegablakokat és falfestményt is. A Tanácsköztársaság egyik művészetpolitikai vezetője volt, Nyergesújfalun képzőművészeti szabadiskolát vezetett. A Tanácsköztársaság bukása után Berlinbe emigrált, 1926-ban tért haza Magyarországra. A Képzőművészek Új Társasága művésztanácsának elnöke volt. Művészeti témájú írásai gyakran jelentek meg folyóiratokban. Tanítványa volt többek között Derkovits Gyula és '''[[Item:Q143001|Bortnyik Sándor]]<code>[[Bortnyik Sándor|→]]</code>'''. 1917-ben a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' két lapszáma is közölte Kernstok egy-egy alkotását (''Ma'', 1917/7, 1917/11). 1918-as kiállításáról írt kritikájában '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy Kernstok nem folytatta útkeresését az avantgárd irányába (''Ma'', 1918/1), ugyanakkor húsz évvel később, utolsó kiállítása kapcsán a ''Munká''ban már elismerően fogalmazott Kernstok munkásságáról. Különösen rajzkészségét emelte ki: „Nemzetközi viszonylatban is kevesen vannak, akik hozzá hasonlóan értenek a képírás mesterségéhez, akik annyira legbensőjükből fejtik ki a vonalat, és annyira kezükben tartják a ritmus irányát és tempóját, mint ő.” (''Munka'', 1938/60) Ez utóbbi cikke mellett egy alkotását is bemutatta a lap. Kassák emellett összefoglaló esszéjében is bemutatta (''Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig'', 1947). Kassák Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József mellett a legfontosabb modern magyar festőnek tartotta.

Kernstok Károly. „Színes kréta”. ''Ma'' 2, 7. sz. (1917): 105.

Kernstok Károly. „Üvegfestmény”. ''Ma'' 2, 11. sz. (1917): 171.

Kernstok Károly. „Olajfestmény”. ''Munka'' 10, 60. sz. (1938): 2061.

Kernstok Károly. „Önarckép”. ''Kortárs'' 2, 14. sz. (1948): 401.

Kassák Lajos. „Kernstok Károly. (Az Ernst-múzeumi kiállítása alkalmából)”. ''Ma'' 3, 1. sz. (1917): 3–4.

Kassák Lajos. „Kernstok Károly képei”. ''Munka'' 10, 60. sz. (1938): 2065–2066.

Kassák Lajos. ''Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig.'' Budapest: Magyar Műkiadó, 1947.
[[Category:KASInet]]

Kmetty János

2025-04-21T19:09:41Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q147325|Kmetty János]]''' ('''Miskolc''', 1889. december 23. - '''Budapest''', 1975. november 16.), festőművész, grafikus, Kossuth-díjas (1949), érdemes művész (1959), kiváló művész (1965). Édesapja féléves korában meghalt, gyermekkorában nehéz körülmények között élt, ugyanakkor édesanyja igyekezett a kispolgári életmódot fenntartani és ezzel együtt művészeti törekvéseit is támogatni. A család Kassára költözését követően, tizenéves korában kezdett érdeklődni a rajz és a festészet iránt. 1907-ben rajzolni tanult Halász-Hradil Elemér festőművésztől. 1909-től Budapesten Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájában és Ferenczy Károly iskolájában tanult. Az akadémiai stílussal szemben a modern, impresszionista festészetet kedvelte, így a modern magyar festők példáját követve 1911-ben Párizsba ment. Itt amellett, hogy a Julian Akadémián is tanult, magába szívta a modern festészetet: leginkább Cézanne volt rá nagy hatással, de a Louvre-ban található klasszikusok is lenyűgözték. 1914–19 között a kubista jelleg visszaszorult műveiben és egyfajta reneszánsz iránti nosztalgia jelent meg. Érdekes módon éppen ezekben az években került közel a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' köréhez. 1917-ben egy csoportos kiállítás résztvevőjeként került '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' látóterébe (a ''Ma'' 4. számában megjelent kritikájában Kassák ugyan kiemelte Kmettyt, de meg is rótta azért, mert eltért a párizsias kubista iránytól). A következő évben egy alkotása a ''Ma'' címlapján is megjelent, igaz, a bemutatott önarckép még a kubista korszakában, 1913-ban készült (''Ma'', 1918/4). 1918-ban a ''Ma'' harmadik kiállításán is részt vett. A Tanácsköztársaság idején tagja volt a képzőművészeti direktóriumának és Nemes Lampérth Józseffel plakátot is tervezett a propaganda számára. Mégis, a Tanácsköztársaság bukásával – számos aktivista művészzel ellentétben – nem kellett emigrálnia. A Képzőművészek Új Társaságának alapító tagja és alelnöke volt. 1924 és 1932 között alkotott a nagybányai művésztelepen is, visszaemlékezése szerint ekkor talált vissza saját útjára a festészetben. 1928-tól Kassák gyakran mutatta be alkotásait a ''Munká''ban (1928 és 1938 között öt képe jelent meg, ebből egy címlapon). 1937-ben Kassák kritikát is közölt a lapban önálló kiállításáról, melyben elismerően írt a művészről: „A virágzás új korszaka következett be. Anélkül, hogy a kép belső konstrukciója széthullott volna, formái mozgalmasabbak, színei líraibbak és expresszívebbek lettek, mint amilyenek az előbbi korszakokban voltak” (''Munka'', 1937/57). 1946-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. Élete utolsó éveiben üvegablak-terveket is készített. Kassák festőkkel készített interjúsorozatában vele is beszélgetett, az interjú bevezetőjében baráti viszonyukat hangsúlyozta (''Vallomás tizenöt művészről'', 1942), emellett összefoglaló esszéjében is bemutatta, mint a Nyolcak utáni nemzedék „egyik legjellegzetesebb képviselőjét” (''Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig'', 1947).

Kmetty János. „Rajz”. ''Ma'' 3, 4. sz. (1918): 41.

Kmetty János. „Metszet”. ''Munka'' 1, 1. sz. (1928): 28.

Kmetty János. „Metszet”. ''Munka'' 2, 5. sz. (1929): 151.

Kmetty János. „Linóleummetszet”. ''Munka'' 6, 33. sz. (1934): 945.

Kmetty János. „Rajz”. ''Munka'' 9, 54. sz. (1937): 1685.

Kmetty János. „Rajz”. ''Munka'' 11, 62. sz. (1938): 2127.

Kmetty János. „Olajfestmény”. ''Alkotás'' 1, 1–2. sz. (1947): 35.

Kmetty János. „Rajz”. ''Alkotás'' 1, 5–6. (1947): 35.

Kmetty János. „Utca”. ''Kortárs'' 1, 9. sz. (1948): 241.

Uitz Béla. „A fiatalok két tárlaton”. ''A Tett'' 1, 4. sz. (1915): 68.

Kassák Lajos. „Nemzeti Szalon: Fiatalok csoportkiállítása”. ''Ma'' 2, 9. sz. (1917): 146–147.

Kassák Lajos. „Kiállítások. Szőnyi István, Kmetty János, Derkovits Gyula”. ''Munka'' 10, 57. sz. (1937): 1851–1854.

Kassák Lajos. ''Vallomás tizenöt művészről. Interjúk.'' Monor: Popper Nyomda, 1942.

Kassák Lajos. ''Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig.'' Budapest: Magyar Műkiadó, 1947.
[[Category:KASInet]]

Van Gogh, Vincent Willem

2025-04-21T19:08:23Z

BucsicsKatalin:

'''Vincent Willem Van Gogh''' ('''Zundert''', 1853. március 30. – '''Auvers-sur-Oise''', 1890. július 29.), holland festő. Tizenhat éves korától egy európai galériahálózat különböző székhelyein dolgozott, majd lelkésznek tanult. Zavaros és szerencsétlen magánéleti ügyei miatt testvére, Theo kivételével a család megszakította vele a kapcsolatot. 1886-ban Párizsban ismerkedett meg az impresszionizmussal, 1888-ban vidékre, Arles-ba utazott. Ekkor kezdődtek rosszullétei, amit elmegyógyintézeti kezelés, majd öngyilkossága követett. Halála után másfél évtizeddel vált egyre híresebbé, az expresszionizmus egyik előfutáraként kezdték tisztelni. A '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' 1917/6-os számának címlapján a ''Kávézó terasza este'' (1888) című festményének rajza szerepelt. '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' az ''Egy lélek keresi magát'' (1948) című művészregényében a főhős, Dorogi Károly egyik fő inspirációs forrásaként, mestereként szolgált. Halálának ötvenedik évfordulójára Kassák a ''Kelet Népé''ben (1941/1) publikált róla esszét, kijelentve, hogy a „festők között ma a legelső sorban van a helye”.

Van Gogh, Vincent. „Rajz”. ''Ma'' 2, 6. sz. (1917): 81.

Van Gogh, Vincent. „Dajka”. ''Kortárs'' 1, 3. sz. (1947): 75.

D. Zs. [Dénes Zsófia]. „Vincent van Gogh”. ''Bécsi Magyar Újság'', 1923. április 28., 5.

Kassák Lajos. „Vincent Van Gogh (Halálának 50. évfordulójára)”. ''Kelet Népe'' 7, 1. sz. (1941): 12–13.

Pán Imre. „Művészek forradalma. Cézanne, Van Gogh, Gauguin”. ''Kortárs'' 1, 3. sz. (1947): 74.
[[Category:KASInet]]

Révész Béla

2025-04-21T19:07:32Z

BucsicsKatalin:

'''Révész Béla''' ('''Esztergom''', 1876. február 17. – '''Auschwitz''', 1944 során), író, újságíró, szerkesztő, a Vörösmarty Akadémia tagja (1918), Baumgarten-díjas (1931). 1906-tól 1925-ig, a Tanácsköztársaság utáni emigráció éveit (1919-1922) leszámítva a ''Népszava'' munkatársaként, majd szerkesztőjeként dolgozott. Ekkoriban a napilap munkatársaként, majd később a ''Renaissance'' című folyóirat szerkesztőjeként több szöveget is közölt a pályakezdő '''[[Item:Q45937|Kassák]]'''tól'''<code>→</code>'''. Szocialista indíttatású prózájával megteremtője volt a századfordulós városi valóságirodalomnak (''A nagy börtön'', elbeszélések, 1907; ''Vonagló falvak'', regény, 1914). Kassák a szocialista irodalom kezdetét kötötte hozzá portréjában, amelyben expresszionista szerzőnek is nevezte. (''Ma'', 1917/6) ''Beethoven'' című kötetét Erdei Viktor illusztrálta, a rajzokat Kassák konvencionálisnak értékelte. (''Ma'', 1917/10) Tihanyi Lajos Révész Béla-portréját, amelyet a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' IV. kiállításán is kiállítottak, a lap az 1918/10-es számában közölte. Kassák már a ''Szintetikus irodalom''ban Adyval emlegette egy sorban, mint „mozgalmuk első hírnökét”. (''Ma'', 1917/6) Később az ''Együtt'' hasábjain (1927/6), majd – írói pályájának 40. évfordulója alkalmából – a ''Munka'' 1938/59-es számában hosszan méltatta Révész Bélát, és ez utóbbiban három elbeszélést (''A két híd'', ''A matrác lakói'', ''Orgonaág'') közölt tőle.

Révész Béla. „A matrác lakói”. ''Munka'' 10, 59. sz. (1938): 2016-2017.

Révész Béla. „A két híd”. ''Munka'' 10, 59. sz. (1938): 2017-2018.

Révész Béla. „Orgonaág”. ''Munka'' 10, 59. sz. (1938): 2019.

Kassák Lajos. „Révész Béla (Kontúrok egy portrait-hoz)”. ''Ma'' 2, 6. sz. (1917): 82-83.

Nagy Andor. „Révész Bélánál”. ''Jövő'', 1921. december 18., 7-8.

Kassák Lajos. „Reflexiók 1898-1938”. ''Munka'' 10, 59. sz. (1938): 2007-2008.
[[Category:KASInet]]

Picasso, Pablo

2025-04-21T19:06:46Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q348317|Pablo Ruiz Picasso]]''' ('''[[Item:Q10830|Málaga]]''', 1881. október 25. – '''[[Item:Q348318|Mougins]]''', 1973. április 8.) spanyol festő, szobrász, keramikus és díszlettervező. La Coruñában, Barcelonában és Madridban tanult. Először Barcelonában állította ki képeit 1900-ban, ugyanebben az évben Párizsba utazott, ahol 1904-ben végleg letelepedett. Picasso az 1900-as évek elején végleg maga mögött hagyta az akadémikus stílust: kék korszakában (1901–1904) ridegebb, rózsaszín korszakában (1904–1906) derűsebb tónusú képeket festett. Számos ismeretséget kötött a párizsi művészvilág prominenseinek körében (Guillaume Apollinaire, Georges Braque, Max Jacob, Gertrude Stein stb.), Matisse hatására „afrikai stílusban” kezdett el festeni, ennek az időszaknak a legismertebb eredménye a kubizmus első jelentős alkotásának tekintett ''Az avignoni kisasszonyok'' című kép (1907) – a kép ugyanakkor nem aratott osztatlan sikert, Picasso 1916-ig egyszer sem állította ki. Az elkövetkező években Picassoóak nemcsak stílusán, hanem egzisztenciális helyzetén is sikerült változtatnia: képeit végre sikerült eladnia, egyre ismertebb vált külföldön is. Az első világháború alatt jelmezeket tervezett a Gyagilev vezette orosz balett-társulatnak. A háború után festészetében először neoklasszicista, majd szürrealista fordulat következett. 1937-ben a párizsi világkiállításon állította ki a ''Guernica'' című tablót, amellyel a nemrég kirobbant spanyol polgárháború borzalmaira reflektált (a címadással egy lebombázott baszk városra utalt). 1939–1940-ben a New York-i MoMÁ-ban rendezték meg retrospektív kiállítását. Picasso ekkoriban a költészet és a szobrászat felé is nyitott, két szürrealista színpadi darabot is írt, sőt, az 1940-es 1950-es években a Francia Kommunista Párt tagja is volt. Életét végigkísérték zavaros szerelmi ügyei: három nőtől négy gyermeke született, kétszer házasodott meg, másodszor nyolcvan éves korában. 1978-ban Tage Danielsson svéd rendező nagysikerű abszurd filmkomédiát rendezett életéről ''Picasso kalandjai'' címen. Az avantgárd festészet kétségkívül legismertebb alkotója jószerivel minden fontosabb avantgárd stílussal és (az ezeket megalakító és formáló) művészi körrel kapcsolatba került. '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' egyik leggyakrabban hivatkozott művésze, szinte mindegyik folyóiratában közölt tőle képeket. Párizsi „csavargásai” során ismerkedett meg művészetével, 1926-ban a következőképpen írt róla ''Az új művészet él!'' című írásában: „Picasso 1920–25 között készült képei, színpad-, figura- és kosztümtervei az új művészet legszélsőségesebb és egyben legerősebb munkái közé tartoznak”. Hatvanadik születésnapjára külön írást szentelt neki ''(Pablo Picasso 60 éves),'' 1947-ben a ''Mesterek köszöntése'' ciklusban verset írt róla.

Picasso, Pablo. „Festmény”. ''Ma'' 2, 11. sz. (1917): 173.

Picasso, Pablo. „Festmény”. ''Ma'' 4, 8. sz. (1919): 197.

Picasso, Pablo. „Festmény”. ''Ma'' 7, 2. sz. (1922): 21.

Picasso, Pablo. „Der erste manager aus »La parade« Ballett von Jean Cocteau”. ''Ma'' 9, 8. sz. (1924): 170.

Picasso, Pablo. „Kép”. ''Dokumentum'' 2, 3. sz. (1927): 27.

Picasso, Pablo. „Rajz”. ''Munka'' 9, 52. sz. (1936): 1605.

Picasso, Pablo. „Rajz”. ''Munka'' 10, 57. sz. (1937): 1813.

Picasso, Pablo. „Rajz”. ''Munka'' 12, 65. sz. (1939): 2260.

Picasso, Pablo. „Csendélet”. ''Alkotás'' 1, 1–2. sz. (1947): 17.

Picasso, Pablo. „Díszletterv”. ''Alkotás'' 1, 7–8. sz. (1947): 45.

Picasso, Pablo. „Két illusztrációja Balzac »Ismeretlen remekmű« című regényéhez”. ''Kortárs'' 1, 3. sz. (1947): 86–87.

Picasso, Pablo. „Szobrásznő”. ''Kortárs'' 1, 5. sz. (1947): 141.

g. e. [Gáspár Endre]. „Francia, német, olasz és angol szemle. ''2×2'' 1, 1. sz. (1922): 59–63.

Ernst, Joseph. „Surrealisme”. ''Ma'' 10, 3–4. sz. (1925): 204.

Kassák Lajos. „Pablo Picasso 60 éves”. ''Magyar Nemzet'', 1941. november 5., 9.

Kassák Lajos. „Picasso”. ''Alkotás'' 1, 1–2. sz. (1947): 16.

Pán Imre. „Művészek forradalma. Picasso és a kubisták”. ''Kortárs'' 1, 5. sz. (1947): 140.
[[Category:KASInet]]

Kandinszkij, Vaszilij Vasziljevics

2025-04-21T19:05:44Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q335903|Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij]]''' ('''Moszkva''', 1866. december 16. – '''Neuilly-sur-Seine''', 1944. december 13.), orosz festő, író. Jogi egyetemet végzett, sőt, rövid ideig jogi egyetemi oktatóként dolgozott, de 1896-ban festészeti tanulmányok végett Münchenbe utazott. 1901-ben megalakítja az akadémizmussal szembenálló Phalanx-csoportot, egy többéves európai körutat követően 1909-ben a Neue Künstlervereinigungot (Új Művészeti Társaság), majd 1911-ben Münchenben Franz Marckal a Der Blaue Reitert (Kék lovas). Ez utóbbival antológiát adnak ki, 1912-ben Berlinben megrendezik Kandinszkij első retrospektív kiállítását. A világháború kitörése miatt Moszkvába távozik, itt kultúrpolitikai tisztségeket tölt be, megalakítja a Tudományos és Művészeti Akadémiát, illetve a Művészeti Kultúra Intézetét. Személyes nézeteltérések miatt az 1920-as évekbe Németországba távozott, 1933-ig a Bauhaus tanára volt Weimarban és Dassauban. A nácik hatalomra kerülése miatt Franciaországba ment. Az absztrakt expresszionizmus egyik legjelentősebb képviselőjeként először az impresszionizmussal, majd Németországban, Szovjet-Oroszországban és Franciaországban a legkülönfélébb avantgárd irányzatokkal került kapcsolatba. Elméleti írói munkássága is jelentős volt (''A szellemiről a művészetben'', 1912; ''Pont és vonal a Síkhoz'', 1926). ''A Tett'' 1916-os (betiltott) internacionális számában Színes Pál fordította le ''Fagott'' című versét. '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' a Babitscsal folytatott vita során rá hivatkozott az újfajta kompozíciós elv bemutatásakor (''Az új irodalom'', ''A Tett'', 1916/16). Kassák a ''Képarchitektúrá''ban (''Ma'', 1922/4) úgy fogalmazott, hogy az expresszionisták közül K „jutott a legmesszebbre''”, Az új orosz művészet''ben (''Dokumentum'', 1927/1) '''[[Item:Q335811|Chagall]]<code>[[Marc Chagall|→]]</code>''' mellett az expresszionizmus „legnagyobb mesterének” nevezte. 1966-ban portrét írt róla (''Élet és Irodalom''). 1903-ban már kiállították képeit Budapesten, 1925-ben ''a Magyar Írás''ban Genthon István lefordította ''Félhomály'' című versét.

Kandinszkij, Vaszilij. „Fagott”. Fordította Színes Pál. ''A Tett'' 2, internacionális szám (1916): 280–281.

Kassák Lajos. „Az új irodalom. (A legifjabb költőknek)”. ''A Tett'' 2, 16. sz. (1916): 301–304.

Kassák Lajos. „Kandinszkij”. ''Élet és Irodalom'' 10, 50. sz. (1966): 8.
[[Category:KASInet]]

Klee, Paul

2025-04-21T19:04:26Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q335904|Paul Klee]]''' ('''Münchenbuchsee''', Svájc, 1879. december 18. – '''Muralto,''' Svájc, 1940. július 29.) német képzőművész. 1898 és 1901-ben Münchenben tanul képzőművészetet, de ezután sokáig hezitál a zenélés, a festészet és a rajzolás között. 1910-es első kiállításáig (berni Kunstmuseum) több éven át zongorista felesége, Lily Stumpf tartja el a családot. 1911 telén csatlakozik a Der Blaue Reiter csoporthoz, részt vesz a társaság második, müncheni kiállításán (1912). 1914-ben Tunéziába utazik, 1916-ban besorozzák, de adminisztratív feladatai mellett folyamatosan alkot. 1920-as retrospektív kiállítása Münchenben nagy visszhangot kap, ebben az évben meghívást kap a Bauhausba, '''[[Item:Q335903|Kandinszkij]]'''jel'''<code>[[Kandinszkij, Vaszilij Vasziljevics|→]]</code>''' való barátsága elmélyül. 1926-ben részt vesz az első szürrealista kiállításon Párizsban. 1931-ben otthagyja a Bauhaust, a düsseldorfi Szépművészeti Akadémián kezd el tanítani, de 1933-ban megfosztják a katedrától, Bernbe távozik. Utolsó öt évét betegsége, szklerodermája keseríti meg, azonban haláláig alkot. Az avantgárd mindegyik fontosabb irányzatával kapcsolatba került, sokat foglalkozott színelmélettel, forma- és dizájnelmélettel. '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' a Horizont amatőr könyvtár sorozatában vette tervbe Klee szövegeinek megjelentetését, de a kiadás meghiúsult. Kassák verset írt a tiszteletére a ''Mesterek köszöntése'' című ciklusban, ezt megelőzően pedig megjelenítette nevét a ''Világanyám'' (1921) tizenhetedik számozott versében („Paul Klee lelőtte az akvarell-madarat”). Ugyanakkor azt gondolta, hogy Klee – Kandinszkij mellett – elsősorban pedagógiai szempontból kerülhetett be a Bauhaus neves alkotóinak sorába.

Rozgonyi Iván. ''Beszélgetés Kassák Lajossal a Bauhausról''. Hozzáférés: 2023. 06. 16. https://reader.dia.hu/document/Kassak_Lajos-Eljunk_a_mi_idonkben-15208.
[[Category:KASInet]]

Czigány Dezső

2025-04-21T19:03:06Z

BucsicsKatalin:

'''Czigány Dezső''' (Budapest, 1883. június 1. - Budapest, 1937. december 31.), festő, a Nyolcak tagja. Ellentétben a festőcsoport többi tagjával, szülei nehéz anyagi körülmények között éltek, apja bádogosmester volt. Művészeti tanulmányait az Iparművészeti Iskolában kezdte, majd szeretett volna a Képzőművészeti Főiskolára is bekerülni, ahonnan azonban eltanácsolták, mivel nem volt érettségije. Zilzer Antal ajánlásával sikerült mégis kijutnia a müncheni akadémiára, ahol Hollósy Simon vette szárnyai alá. 1901-ben és 1903-ban Nagybányán dolgozott, de igazán nagy hatással Párizs volt rá, ahol 1904-től kezdve ösztöndíjasként élt. Itt a Julian Akadémián tanult, hatással volt rá Cézanne és Gauguin festészete, illetve a fauvizmus is. 1906-ban Budapesten Ferenczy Károly tanítványa volt. A művészetek közül nemcsak a festészet érdekelte, kiválóan gordonkázott, sőt zeneszerzést is tanult Weiner Leótól. Ady Endrével baráti viszonyban volt, több portrét készített róla. Festészeti stílusa végig koherens maradt, nem hajlott el az absztrakt expresszionizmus irányába. A háború után Franciaországban élt. 1935-ben tagja lett a Képzőművészek Új Társasága választmányának, csoportos kiállításaikon is szerepelt. Depressziója 1937 szilveszterén elhatalmasodott rajta: miután végzett családjával, öngyilkos lett. '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' nekrológban emlékezett meg róla (''Munka'', 1938/58), majd későbbi összefoglaló esszéjében is bemutatta, hangsúlyozva kvalitásait: „A határozottság, a szenvedélyek konok féken tartása, a színek és formák ritmikus összehangolása nagy festői tehetséget reprezentálnak” (''Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig'', 1947). ''A Tett'' két írásban is szerepeltette: '''[[Item:Q151695|Uitz Béla]]<code>→</code>''' a Nemzeti Szalon 1915-ös téli tárlatáról, egy névtelen recenzens pedig a Műcsarnok 1916-os tavaszi tárlatáról írottakban említette képeit.

Uitz Béla. „A fiatalok két tárlaton”. ''A Tett'' 1, 4. sz. (1915): 68.

n. n. „Czigány és Csaba a tavaszi tárlaton”. ''A Tett'' 2, 12. sz. (1916): 200.

Kassák Lajos. „Czigány Dezső 1883-1937”. ''Munka'' 10, 1938, 58. sz. (1938): 1977.

Kassák Lajos. ''Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig.'' Budapest: Magyar Műkiadó, 1947.
[[Category:KASInet]]

Prampolini, Enrico

2025-04-21T19:01:44Z

BucsicsKatalin:

'''Enrico Prampolini''' ('''Modena''', 1894. április 20. – '''Róma''', 1956. június 17.), olasz festő, szobrász és színpadtervező. Római művészeti akadémiai tanulmányait követően a futurista'''<code>→</code>''' mozgalom egyik fő szervezője, emblematikus alakja lett. 1915-ben írta a futurista színház egyik alapszövegét, a ''Futurista szcenográfia'' című röpiratot. 1917-ben társalapítója volt a ''Noi'' című avantgárd folyóiratnak. 1921-ben Prágában szervezett kiállítást az olasz futuristáknak. 1927-ben futurista színházat szervezett, 1929-ben '''Marinetti'''vel'''<code>→</code>''' megszervezte a Teatro della Sorpresát ('A meghökkentés színháza'). Részt vett az 1932 és 1934 közötti nagy volumenű rendezvény, a Fasiszta Forradalom Kiállításának rendezésében. A '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' 1924 szeptemberi különszámában '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' egy, a pantomim jelentőségét hangsúlyozó írását és egy fotóját közölte. Egy hónappal később Kassák és Prampolini személyesen is találkoztak, sőt, Kassák még karikatúrát is készített az olasz futuristáról. 1926-ban Párizsból üdvözölte levelezőlapon Kassákot ('''Mondrian'''nal'''<code>→</code>''' és '''Seuphor'''ral'''<code>→</code>''' együtt).

Prampolini, Enrico. „Scène dinamique futuriste”. ''Ma'' 9, 8. sz. (1924): 169.

Prampolini, Enrico. „Skizze zu Marinettis »Feurige Trommel«”. ''Ma'' 9, 8. sz. (1924): 174.

Prampolini, Enrico. „Színház”. ''Dokumentum'' 2, 4. sz. (1927): 7.

Prampolini, Enrico. „Rómeó és Júlia”. ''Alkotás'' 1, 7–8. sz. (1947): 44.

[[Category:KASInet]]

Chagall, Marc

2025-04-21T19:01:08Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q335811|Marc Chagall]]''' ('''Liozna''', 1887. július 6. – '''Saint-Paul-de-Vence''', 1985. március 28.): orosz–francia festő, képzőművész. Tanulmányait Szentpéterváron végezte. 1910-ben Párizsba utazott és egy műteremlakásba költözött. Szoros barátságot alakított ki '''Blaise Cendrars'''-ral'''<code>→</code>''' és '''Guillaume Apollinaire'''-rel'''<code>→</code>'''. 1913-ban Herwarth Walden, a '''''Der Sturm<code>→</code>''''' főszerkesztőjének segítségével egy berlini tárlaton kiállított, amelyet egy évvel később egy önálló kiállítás követett. Hazautazott, itt érte a világháború (berlini és párizsi képeinek nagy része elveszett). 1918-ban művészeti kormánybiztos volt Vityebeszkben, művészeti iskolát alapított 1920–1921-ben Moszkvában dolgozott. 1922-ben Franciaországba költözött, ezután sokat utazott, a világ számos pontján voltak kiállításai. 1941-ben a háború elől New Yorkba költözött, csak 1948-ban tért vissza Párizsba. Élete hátralévő évtizedeiben számtalan retrospektív kiállítása volt, felkéréseket kapott többek között Jeruzsálemből, New Yorkból, Nizzából, Zürichből festmények, mozaikok, templomi üvegablakok elkészítésére. Oroszországban és Franciaországban közel került a szuprematistákhoz, a kubistákhoz és a szürrealistákhoz, de nem csatlakozott egyik mozgalomhoz sem, sajátos stílusa kialakításához ugyanakkor ezekből is merített. 1931-ben jelent meg önéletrajza ''Életem'' címmel. A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' jelentek meg Simon Andor (1921), '''Enders Ervin<code>→</code>''' és Cendrars (1922) neki dedikált költeményei, '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' itt közölt tőle egy-egy rajzot, linómetszetet és színpadi fotót (1920 és 1924), utóbbit a ''Ma'' Zenei és színházi különszámában. A '''''Munka''<code>→</code>''' 1930-as évfolyamában megjelent ''Járvány'' című festménye. Kassák verset írt a tiszteletére ''(Marc Chagall)'' a ''Mesterek köszöntése'' című ciklusban, illetve 75. születésnapjának is írást szentelt (''Marc Chagall 75 éves'', ''Nagyvilág'', 1962/10). Kassák az 1920-as években expresszionista művészként tekintett Chagallra, sőt, '''[[Item:Q335903|Kandinszkij]]<code>[[Kandinszkij, Vaszilij Vasziljevics|→]]</code>''' mellett az irányzat „legkifejezettebb exponenseként” (''Az új művészet él'', 1926) emlegette. Képeivel párizsi bolyongásai alatt találkozott először.

Chagall, Marc. „Bühnenbild”. ''Ma'' 9, 8-9. (1924): 169.

Chagall, Marc. „Eredeti linóleummetszet”. ''Ma'' 5, 3. sz. (1920): 21.

Chagall, Marc. „Rajz”. ''Ma'' 5, 4. sz. (1920): 37.

Kassák Lajos. „Marc Chagall 75 éves”. ''Nagyvilág'' 7, 10. sz. (1962): 1577–1579.
[[Category:KASInet]]

Malcolm Cowley

2025-02-10T18:50:50Z

BucsicsKatalin:

'''Malcolm Cowley''' ('''Belsano''', 1898. augusztus 24. – '''New Milford''', 1989. március 27.) amerikai író, szerkesztő, költő és irodalomtörténész, -kritikus. Az 1920-as évek „elveszett nemzedékének” krónikása. 1929 és 1944 között a ''New Republic'' irodalmi szerkesztőjeként dolgozott. Kulturális kérdésekben általában baloldali álláspontot képviselt, a világválság éveiben sok irodalmi és politikai csatának részese volt.

A Harvard diákja volt, de az első világháború alatt – megszakítva a tanulást – Franciaországban mentőautó-sofőrként szolgált. 1920-ban ''cum laude'' diplomát szerzett a Harvardon, később Franciaországban folytatta tanulmányait. Itt ismerte meg az európai és különösen a párizsi avantgárdot, főként a dadaizmus'''<code>→</code>''' köreivel állt kapcsolatban. 1922 nyarára kedvezően változott meg New Yorkról és az amerikai kultúráról alkotott képe, mert meglepte, hogy sok francia dadaistát, köztük '''Louis Aragon'''t'''<code>→</code>''', '''Philippe Soupault'''-t'''<code>→</code>''' és '''Paul Éluard'''-t'''<code>→</code>''' lenyűgözte a modern amerikai kultúra, és közülük többen utánozták műveikben a New York-i élet gyors tempóját és gépi jellegét.

Matthew Josephson és Harold Loeb mellett a ''Broom'' társszerkesztője lett, valamint közreműködött az emigráns ''Secession'' folyóiratban is. Párizsban Cowley mind a dadaizmusban, mind a kommunizmusban megtalálta a „harcban való bajtársiasság” érzését, amely vonzotta a városi kultúrához, ugyanakkor a társadalmi magány ellenszerének is látta. 1923-ban tért vissza az Egyesült Államokba, ahol terjeszteni szándékozta a dadaizmus szellemiségét. Connecticutban, Sherman városában telepedett le. Gyakran utazott Párizs és New York között. 1929-ben társszerkesztője lett a baloldali ''The New Republic'' folyóiratnak.

Cowley tehát egyike volt az 1920-as években Párizsban élő művészeknek és irodalmároknak. Ő lett az egyik legismertebb krónikása az Európában élő amerikai emigráns szerzőknek, hiszen gyakran töltött időt olyan modernista írókkal, mint Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, John Dos Passos, '''Ezra Pound<code>→</code>''', '''Gertrude Stein<code>→</code>''', E. E. Cummings, Edmund Wilson, Erskine Caldwell. Első verseskötetében, a ''Blue Juniatá''ban Cowley „vándorló, földnélküli, gyökerestől elszakadt nemzedékként” jellemezte őket. Az ''Exile’s Return: A Narrative of Ideas'' (1934, átdolgozva: 1951) az 1920-as évek emigráns amerikai íróinak fontos társadalom- és irodalomtörténete, egyben az első önéletrajzi szöveg, amely előtérbe helyezte az amerikai emigráns tapasztalatokat.

1935-ben Cowley segített létrehozni a The League of American Writers elnevezésű, baloldali írószervezetet. A második világháború idején politikai támadások kereszttüzébe került. 1944-ben irodalmi tanácsadóként, szerkesztőként és tehetségkutatóként dolgozott a Viking Pressnél. A ''Portable Library'' sorozat megírásával bízták meg. Első ilyen munkája a ''The Portable Hemingway'' volt (1944), amellyel sikerült megváltoztatnia az addig kevésbé értékelt Hemingway megítélését. További művei közé tartozik a ''The Literary Situation'' (1954) című tanulmány, amely az amerikai író társadalmában betöltött szerepéről szól, valamint kritika- és feljegyzésgyűjteményei. ''And I Worked at the Writer’s Trade'' (1978) című könyve egyesíti az irodalomtörténet és az önéletrajz műfaját. 1980-ban megjelentette az The Dream of the Golden Mountains: Remembering the 1930's-t, a nagy gazdasági világválság és a New Deal társadalom- és kultúrtörténetét. ''The View from 80 (Nyolcvan év magasából)'' című esszéjének témája az öregség.

A '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' számára 1922-ben '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' fordította le ''Valuta'' című versét, amelyben az emigránsok kettős kötődése, gyökértelensége, illetve az Amerika iránti ambivalens csodálat fejeződik ki. A ''Ma'' amúgy népszerűsítette az általa szerkesztett Broom című folyóiratot is.

Malcolm Cowley. „Valuta”. ''Ma'' 8, 2–3. sz. (1922): 17.
[[Category:KASInet]]

Malcolm Cowley

2025-02-10T18:49:55Z

BucsicsKatalin:

'''Malcolm Cowley''' ('''Belsano''', 1898. augusztus 24. – '''New Milford''', 1989. március 27.) amerikai író, szerkesztő, költő és irodalomtörténész, -kritikus. Az 1920-as évek „elveszett nemzedékének” krónikása. 1929 és 1944 között a ''New Republic'' irodalmi szerkesztőjeként dolgozott. Kulturális kérdésekben általában baloldali álláspontot képviselt, a világválság éveiben sok irodalmi és politikai csatának részese volt.

A Harvard diákja volt, de az első világháború alatt – megszakítva a tanulást – Franciaországban mentőautó-sofőrként szolgált. 1920-ban ''cum laude'' diplomát szerzett a Harvardon, később Franciaországban folytatta tanulmányait. Itt ismerte meg az európai és különösen a párizsi avantgárdot, főként a dadaizmus'''<code>→</code>''' köreivel állt kapcsolatban. 1922 nyarára kedvezően változott meg New Yorkról és az amerikai kultúráról alkotott képe, mert meglepte, hogy sok francia dadaistát, köztük '''Louis Aragon'''t'''<code>→</code>''', '''Philippe Soupault'''-t'''<code>→</code>''' és '''Paul Éluard'''-t'''<code>→</code>''' lenyűgözte a modern amerikai kultúra, és közülük többen utánozták műveikben a New York-i élet gyors tempóját és gépi jellegét.

Matthew Josephson és Harold Loeb mellett a ''Broom'' társszerkesztője lett, valamint közreműködött az emigráns ''Secession'' folyóiratban is. Párizsban Cowley mind a dadaizmusban, mind a kommunizmusban megtalálta a „harcban való bajtársiasság” érzését, amely vonzotta a városi kultúrához, ugyanakkor a társadalmi magány ellenszerének is látta. 1923-ban tért vissza az Egyesült Államokba, ahol terjeszteni szándékozta a dadaizmus szellemiségét. Connecticutban, Sherman városában telepedett le. Gyakran utazott Párizs és New York között. 1929-ben társszerkesztője lett a baloldali ''The New Republic'' folyóiratnak.

Cowley tehát egyike volt az 1920-as években Párizsban élő művészeknek és irodalmároknak. Ő lett az egyik legismertebb krónikása az Európában élő amerikai emigráns szerzőknek, hiszen gyakran töltött időt olyan modernista írókkal, mint Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, John Dos Passos, '''Ezra Pound<code>→</code>''', '''Gertrude Stein<code>→</code>''', E. E. Cummings, Edmund Wilson, Erskine Caldwell. Első verseskötetében, a ''Blue Juniatá''ban Cowley „vándorló, földnélküli, gyökerestől elszakadt nemzedékként” jellemezte őket. Az ''Exile’s Return: A Narrative of Ideas'' (1934, átdolgozva: 1951) az 1920-as évek emigráns amerikai íróinak fontos társadalom- és irodalomtörténete, egyben az első önéletrajzi szöveg, amely előtérbe helyezte az amerikai emigráns tapasztalatokat.

1935-ben Cowley segített létrehozni a The League of American Writers elnevezésű, baloldali írószervezetet. A második világháború idején politikai támadások kereszttüzébe került. 1944-ben irodalmi tanácsadóként, szerkesztőként és tehetségkutatóként dolgozott a Viking Pressnél. A ''Portable Library'' sorozat megírásával bízták meg. Első ilyen munkája a ''The Portable Hemingway'' volt (1944), amellyel sikerült megváltoztatnia az addig kevésbé értékelt Hemingway megítélését. További művei közé tartozik a ''The Literary Situation'' (1954) című tanulmány, amely az amerikai író társadalmában betöltött szerepéről szól, valamint kritika- és feljegyzésgyűjteményei. ''And I Worked at the Writer’s Trade'' (1978) című könyve egyesíti az irodalomtörténet és az önéletrajz műfaját. 1980-ban megjelentette az The Dream of the Golden Mountains: Remembering the 1930's-t, a nagy gazdasági világválság és a New Deal társadalom- és kultúrtörténetét. ''The View from 80 (Nyolcvan év magasából)'' című esszéjének témája az öregség.

A '''''Ma<code>→</code>''''' számára 1922-ben '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' fordította le ''Valuta'' című versét, amelyben az emigránsok kettős kötődése, gyökértelensége, illetve az Amerika iránti ambivalens csodálat fejeződik ki. A ''Ma'' amúgy népszerűsítette az általa szerkesztett Broom című folyóiratot is.

Malcolm Cowley. „Valuta”. ''Ma'' 8, 2–3. sz. (1922): 17.
[[Category:KASInet]]

Glauber Henrik

2025-02-10T18:48:01Z

BucsicsKatalin:

Glauber Henrik (Budapest, 1900. dec. 30. – ???): grafikus, költő. 1917 és 1918 között a Budapesti Iparművészeti Iskolába járt, grafikusnak tanult. A '''[[Item:Q336957|Má]]'''ban'''<code>→</code>''' 1823-ban jelent meg egy konstruktivista'''<code>→</code>''' képzőművészeti kompozíciója, 1923-ban és 1924-ben számozott versei, valamint 1924-ben egy tanulmányt is publikált, amelyben a konstruktivizmust mint a kor világszemléletét, „az építeni akarás szellemét” kifejező irányzatot mutatja be, amely szerint a művészetnek a mindenkoron felfedezendő forma („optikai”, hang- vagy gondolat-forma) az egysége, „a Szellem megnyilvánulási alakja”. A konstruktivizmus ugyanakkor „nem művészeti formaprobléma”, hanem maga az „élet”.

A ''Ma'' második, ''1924'' című antológiájában (Horizont Könyvek)'''<code>→</code>''' '''[[Item:Q241024|Déry Tibor]]<code>→</code>''', '''[[Item:Q45937|Kassák Lajos]]<code>→</code>''', '''[[Item:Q47381|Nádass József]]<code>→</code>''', '''[[Item:Q249676|Reiter Róbert]]<code>→</code>''' és '''Tamás Aladár<code>→</code>''' mellett szerepelt, számozott verseivel (1–5.), a bevezetőt a könyvhöz Kassák írta, a kötetben szereplő csoportot mint „szociális lényű” művészek körét definiálva, akik e tulajdonságuknál fogva képesek az alkotásra. A kötetről többek között '''[[Item:Q155488|Raith Tivadar]]<code>→</code>''' írt kritikát a ''Magyar Írás''ba. Glauber Henrik pár verse a ''Der Sturm'' nyári magyar különszámában is megjelent, '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' német fordításában.

1924. Déry Tibor, Glauber Henrik, Kassák Lajos, Nádass József, Reiter Róbert és Tamás Aladár. Bevezető: Kassák Lajos. Wien: Ma – Horizont Könyvek, 1924.

Glauber Henrik. „6”. ''Ma'' 8, 9–10. sz. (1923): 78.

Glauber Henrik. „7”. ''Ma'' 9, 1. sz. (1923): 95.

Glauber Henrik. „Kassák Lajosnak”. ''Ma'' 9, 1. sz. 1923.: 95.

Glauber Henrik. „9”. ''Ma'' 1925. Jubileumi szám, 179.

Glauber Henrik. „Klein Imrének”. ''Ma'' 9, 1. sz. (1923): 95.

Glauber Henrik. „8”. ''Ma'' 9, 3–4. sz. (1924): 125.

Glauber Henrik. „5”. ''Ma'' 8, 9–10. sz. (1923): 78.

Glauber Henrik. „Szempontok”. ''Ma'' 9, 5. sz. (1924): 140.

Glauber Henrik. „Kompozíció”. ''Ma'' 8, 5–6. sz. (1923): 48. 11 x 16 cm.

Raith Tivadar. „A vasbeton-torony költői. (1924: Déry Tibor, Glauber Henrik, Kassák Lajos, Nádass József, Reiter Róbert, Tamás Aladár. Fiatalok könyve: Vajda Miklós, Szántó Pál, Heves Ferenc, Erg Ágoston versei”. Magyar Írás 1, 10. sz. (1924): 105–106.
[[Category:KASInet]]

Glauber Henrik

2025-02-10T18:44:16Z

BucsicsKatalin:

Glauber Henrik (Budapest, 1900. dec. 30. – ???): grafikus, költő. 1917 és 1918 között a Budapesti Iparművészeti Iskolába járt, grafikusnak tanult. A '''[[Item:Q336957|Má]]'''ban'''<code>→</code>''' 1823-ban jelent meg egy konstruktivista képzőművészeti kompozíciója, 1923-ban és 1924-ben számozott versei, valamint 1924-ben egy tanulmányt is publikált, amelyben a konstruktivizmust mint a kor világszemléletét, „az építeni akarás szellemét” kifejező irányzatot mutatja be, amely szerint a művészetnek a mindenkoron felfedezendő forma („optikai”, hang- vagy gondolat-forma) az egysége, „a Szellem megnyilvánulási alakja”. A konstruktivizmus ugyanakkor „nem művészeti formaprobléma”, hanem maga az „élet”.

A ''Ma'' második, ''1924'' című antológiájában (Horizont Könyvek) Déry Tibor, '''[[Item:Q45937|Kassák Lajos]]<code>→</code>''', Nádass József, '''[[Item:Q249676|Reiter Róbert]]<code>→</code>''' és Tamás Aladár mellett szerepelt, számozott verseivel (1–5.), a bevezetőt a könyvhöz Kassák írta, a kötetben szereplő csoportot mint „szociális lényű” művészek körét definiálva, akik e tulajdonságuknál fogva képesek az alkotásra. A kötetről többek között '''[[Item:Q155488|Raith Tivadar]]<code>→</code>''' írt kritikát a ''Magyar Írás''ba. Glauber Henrik pár verse a ''Der Sturm'' nyári magyar különszámában is megjelent, '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' német fordításában.

1924. Déry Tibor, Glauber Henrik, Kassák Lajos, Nádass József, Reiter Róbert és Tamás Aladár. Bevezető: Kassák Lajos. Wien: Ma – Horizont Könyvek, 1924.

Glauber Henrik. „6”. Ma 8, 9–10. sz. (1923): 78.

Glauber Henrik. „7”. Ma 9, 1. sz. (1923): 95.

Glauber Henrik. „Kassák Lajosnak”. Ma 9, 1. sz. 1923.: 95.

Glauber Henrik. „9”. Ma, 1925. Jubileumi szám, 179.
Glauber Henrik. „Klein Imrének”. Ma 9, 1. sz. (1923): 95.

Glauber Henrik. „8”. Ma 9, 3–4. sz. (1924): 125.

Glauber Henrik. „5”. Ma 8, 9–10. sz. (1923): 78.

Glauber Henrik. „Szempontok”. Ma 9, 5. sz. (1924): 140.

Glauber Henrik. „Kompozíció”. Ma 8, 5- 6. sz. (1923): 48. 11 x 16 cm.

Raith Tivadar. „A vasbeton-torony költői. (1924: Déry Tibor, Glauber Henrik, Kassák Lajos, Nádass József, Reiter Róbert, Tamás Aladár. Fiatalok könyve: Vajda Miklós, Szántó Pál, Heves Ferenc, Erg Ágoston versei”. Magyar Írás 1, 10. sz. (1924): 105–106.
[[Category:KASInet]]

Goll, Claire

2025-02-10T18:39:50Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q334126|Claire Goll]]''' (Klara Liliane Aischmann) ('''[[Item:Q15246|Nürnberg]]''', 1890. október 29. – '''[[Item:Q131|Párizs]]''', 1977. május 30. ), költő, író, újságíró.

Münchenben nőtt fel jómódú, asszimilált zsidó szülők második gyermekeként. Első, rövidre sikerült házassága után 1917-ben '''[[Item:Q11371|Genf]]'''be'''<code>→</code>''' költözött, ahol orvostudományt és pszichológiát tanult, illetve pacifista újságcikkeket írt. Itt találkozott jövendőbeli második férjével, '''[[Item:Q334152|Yvan (Iwan, Ivan) Goll]]'''-lal'''<code>[https://itidata.abtk.hu/wiki/Ivan_Goll →]</code>''', akivel négy évvel később, 1921-ben házasodtak össze. '''[[Item:Q220|Zürich]]'''be'''<code>→</code>''', majd Asconába mentek, 1919-ben pedig '''[[Item:Q131|Párizs]]'''ba'''<code>→</code>''' költöztek. '''[[Item:Q221|Svájc]]'''ban'''<code>→</code>''' nagy hatással volt rá az ott gyülekező író- és művésztársaság, Párizsban rendszeresen vendégül látták a francia avantgárd legfontosabb figuráit, és szinte ikonikus párként tartották őket számon. Házasságuk Ywan Goll haláláig (1950) tartott, melyet azonban mindkét oldalról hűtlenségek és egy szakítás is tarkított (Claire Goll 1918-ban szeretője volt '''[[Item:Q25867|Rainer Maria Rilké]]'''nek'''<code>→</code>''' is, akivel utána is közeli barátok maradtak).

1918-ban egy verseskötettel ''(Mitwelt)'' és egy novellagyűjteménnyel debütált ''(Die Frauen erwachen)''.

1919-es párizsi letelepedésük után cikkeket (politikai-pacifista publicisztikákat, illetve képzőművészeti, irodalmi, színház-és divatkritikákat) publikált, regények (''Une Allemande à Paris,'' 1924, ''Une perle,'' 1929), lírakötetek (például: ''Lyrische Filme,'' 1922) jelentek meg tőle. Kiadott közös szerelmes vers-gyűjteményeket is férjével ''(Poèmes d’amour, Poèmes de jalousie,'' és ''Poèmes de la vie et de la mort),'' lefordított számos kortárs regényt, könyveket szerkesztett. A háború és a náci üldözés elől Amerikába emigráltak, Brooklynban telepedtek le, ahol folytatták munkájukat.

Késői önéletrajzi kötetei (''Der gestohlene Himmel'' [1962] és a ''Traumtänzerin'' [1971]) nem kaptak nagyobb figyelmet. Paul Celant plagizálással vádolta meg („Goll Affair”). Leghíresebb (posztumusz) regényében, a ''Der Neger Jupiter raubt Europa'' (1987) címűben reflektál korának szexuális és a rasszokhoz kapcsolódó diskurzusaira, illetve a zsidók háború utáni helyzetére.

Franciául és németül egyaránt alkotott.

Az 1920-as években Claire Goll és férje Kassák Lajossal is kapcsolatba került. Claire Goll 1923-ban '''[[Item:Q45937|Kassák]]'''nak'''<code>→</code>''' elküldte Bázelben megjelent ''Lyrische Filme'' című verskötetének dedikált példányát.

A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' 1922-ben egy vers ''(Hereroasszonyok dala)'' jelent meg tőle, illetve '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' számolt be egy 1923-as recenzióban – két másik könyv mellett – a Claire Goll által szerkesztett ''Die neue Welt'' című, amerikai líraantológiáról. A nyugat-afrikai versként feltüntetett szöveg mellett – amely egy idős, az emberek (férfiak) által már semmibe vett asszony sorsát mutatja be – nem is szerzőként tüntették fel Claire Goll nevét („Claire Goll után”), mintha ő csak a „nyugat-afrikaiként” számon tartott költemény közreadója lenne, s a mű mellett a fordító neve sem szerepel. Gáspár Endre hármas kritikájában, miután a ''Die neue Welt'' című könyv kapcsán – noha az csak a feleség munkája – csodálattal adózott a Goll-házaspár példaszerű együttműködésének, munkájuk harmóniájának, az antológia összeállítását szép emberi gesztusként értékeli. Bár a forrongó erők dokumentumát látja benne, magukat a szövegeket valójában kicsit idejétmúltnak ítéli (nagyrészt háborús tematika), és a legerősebb, a figyelemre leginkább számot tartó résznek az utolsó, a fekete és indián költők műveit felsorakoztató fejezetet véli.

Goll, Claire. „Hereroasszonyok dala. (Északnyugat-Afrika), Claire Goll után”. Ma 7, 5–6. sz.(1922): 10.

Gáspár Endre. „Három könyv”. Ma 9, 2. sz. (1923): 112.

„Claire Goll”. ''Jewish Women Archive''. https://jwa.org/encyclopedia/article/goll-claire.

''Yvan und Claire Goll. Bücher und Bilder''. Mainz: Gutenberg-Museum, 1973.

Stefanescu, Alina. „Yvan Goll, Claire, surrealism, and Paris”. https://www.alinastefanescuwriter.com/blog/category/books.
[[Category:KASInet]]

Goll, Ivan

2025-02-10T18:38:59Z

BucsicsKatalin:

[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q334152 '''Ivan Goll'''] (Isaac Lang, Yvan Goll, Iwan Goll, Ywan Goll) ('''[[Item:Q336992|Saint-Dié]]''', 1891. március 29. – [[Item:Q131|'''Párizs''']], 1950. február 27.), költő, író, újságíró, forgatókönyvíró.

Elzászi származású költő, író, drámaíró, műfordító, szerkesztő, németül és franciául egyaránt alkotott. Több műfajban dolgozott, írt verseket, színdarabokat, sőt „egy érzelmes szürrealista filmet”, a ''Die Chaplinade'' (1920) címűt is.

Goll Isaac Lang néven született Elzász-Lotaringia határterületén, egy történelmileg vitás zónában, ahol keveredtek egymással nyelvek és etnikumok. Goll önmagát „sorsszerűen zsidónak, a véletlen alapján francia születésűnek, egy lepecsételt papír alapján pedig németnek” nevezte.

Strasbourgban kezdte meg jogi tanulmányait, amelyet Svájcban, Freiburgban és Münchenben folytatott. 1913-ban '''[[Item:Q11749|Berlin]]'''ben'''<code>→</code>''' részt vett az expresszionista'''<code>→</code>''' mozgalomban. E korszakában Goll barátkozott '''Elsa Lasker-Schuler'''rel'''<code>[[Lasker-Schüler, Else|→]]</code>''', '''Hugo Bal'''lal'''<code>→</code>''' és '''Emmy Hennings'''szel'''<code>→</code>''' is.

„Első fontosabb költeménye a ''Panama-csatorna (Panamakanal)''”. A világháború kitörésekor, hogy elkerülje a katonai behívót, Svájcba szökött, ahol összebarátkozott a '''[[Item:Q220|zürich]]'''i'''<code>→</code>''' Cabaret Voltaire'''<code>→</code>''' dadaistáival'''<code>→</code>''', nevezetesen '''[[Item:Q335809|Hans Arp]]'''pal'''<code>→</code>''', továbbá '''Tristan Tzará'''val'''<code>→</code>''' és '''[[Item:Q335907|Francis Picabiá]]'''val'''<code>→</code>''' is. Számos háborúellenes költeményt írt, a legnevezetesebb az 1916-os ''Requiem a halottakért,'' valamint több színdarabot. 1914 és 1918 között Svájcban élt (Zürich, Lausanne, Ascona), és tagja volt '''[[Item:Q334431|Romain Rolland]]<code>→</code>''' és Henri Guilbeaux pacifista körének.

1919-ben Goll '''[[Item:Q131|Párizs]]'''ban'''<code>→</code>''' telepedett le, ahol az '''Apollinaire<code>→</code>''' követőinek számító költők és festők köréhez csatlakozott ('''André Malraux<code>→</code>''', '''[[Item:Q336165|Fernand Léger]]<code>→</code>''', '''Blaise Cendrars<code>→</code>''', '''[[Item:Q335811|Marc Chagall]]<code>[[Marc Chagall|→]]</code>''', '''Robert Delaunay<code>→</code>'''). Művészetét, amelyet korábban az expresszionizmus jellemzett, a kubista'''<code>→</code>''' és a futurista esztétika alakította. Goll kubizmusa megelőlegezte későbbi szürrealista'''<code>→</code>''' érdeklődését.

Esszéiben, például a ''Die drei guten Geister Frankreichs'' ''(Franciaország három jó szelleme)'' címűben Goll jobb megértést szorgalmazta franciák és németek között. Érdeklődéséről a szürrealizmus iránt olyan, Párizsban írt drámái és filmforgatókönyvei tanúskodnak, mint a ''Die Chaplinade'' és a ''Methusalem''. E művek ötvözik a fantáziát, a valóságot és az abszurdot, s igyekeznek sokkhatást kifejteni.

Goll 1921-ben, négyévi kapcsolat után vette feleségül Clara Aischmann költőnőt, újságírót, aki ezek után [[Item:Q334126|'''Claire Goll''']]'''[[Claire Goll|<code>→</code>]]''' néven publikált. Mindketten szerepeltek a berlini '''''Die Aktion<code>→</code>''''' és a '''''Der Sturm<code>→</code>''''' című folyóiratokban. Saját, ''Surréalisme'' című folyóiratának egyetlen száma 1924-ben jelent meg, egy hónappal '''André Breton<code>→</code>''' szürrealista kiáltványa előtt. Vers-, regény- és esszégyűjteményei megjelentek Franciaországban és Németországban is. ''Földnélküli János''-dalaiban két kultúra közé szorult bolygó zsidóként fejezi ki magányát.

'''[[Item:Q151|Németország]]'''ban'''<code>→</code>''' voltaképpen ő indította el a szürrealista irányt, a francia szürrealizmus német nyelvű közvetítőjeként is számon tartják. A szürrealizmus lényegét 1924-es kiáltványában ''(Manifest des Surrealismus)'' így határozta meg: „A realitás minden nagy művészet alapja (…) Minden művészi alkotás kiindulópontja a természetben van. A kubisták fölébe hajoltak a legegyszerűbb, a legértéktelenebb tárgynak, és odáig mentek el, hogy beleragasztottak a képbe egy darabka festett papírt, egy játékkártyát vagy egy gyufásdoboz tetejét. – A valóságnak ebből a magasabb művészi síkra való átviteléből keletkezett a szürrealizmus.” 1939-ben a pacifista Goll az Egyesült Államokba emigrált feleségével, ahol a ''Hemispheres'' című francia-amerikai irodalmi folyóiratot szerkesztette, amely olyan szerzőket publikált, mint Saint-John Perse, André Breton és Henry Miller.

1947-ben tértek vissza Párizsba. Késői költeményeit olykor keserűség, reményvesztettség jellemzi. 1950-ben halt meg, hagyatékát Claire Goll gondozta.

Kassák önéletrajzi művében, az ''Egy ember életé''ben azt állítja, Gollról mint az új költőgeneráció tagjáról, s mint a humanizmus egyik fontos alakjáról Szittyától hallott először. Babitscsal való vitájában, annak a 10 pontjukról írott kritikájára válaszul ugyanitt fontosnak tartja megjegyezni: „a harc, amit folytatunk, s amit mennél nagyobb körben általánosítani szeretnénk, az nem az anarchiát akarja fölidézni, hanem egy új, a mainál kollektívebb társadalmi állapot kialakítását készíti elő. Elszigeteltségünk csak Magyarországra vonatkozik. Kint a külföldön vannak már társaink, művészetben és a politikában is. Ludwig Rubiner, Ivan Goll, Marcel Martinet, Henri Guilbeaux, Romain Rolland és mások a nemzetközi írók közül és a német, orosz és francia szocialisták balszárnya.”

Először a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' 1918-as karácsonyi, nemzetközi számában jelenik meg szövege. A ''Ditiramb'' című vers, melyet '''[[Item:Q249676|Reiter Róbert]]<code>→</code>''' ültet át magyarra, a mindenkori forradalmárt énekli meg, aki egyetemessé, kozmikussá válik, ezáltal képes harcba vinni az emberiséget. '''Székely János<code>[[Székely János|→]]</code>''' fordította ''Processzió'' című versét az 1919/5. számba. A '''[[Item:Q45937|Kassák Lajos]]<code>→</code>''' fordításban megjelent ''Gillotin'' (1921) egy párizsi, átlagosan derűsnek mutatkozó reggelt borzol fel egy kivégzés, majd felhangzik a kiáltás, „Vive la France!”. 1922 februárjában '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' pedig három szürrealista hangoltságú költeményt is lefordít a folyóiratba ''(Az idő öngyilkossága, A Montparnasse állomása, Telefon)''.

Az 1919-es májusi számban megjelentetik Goll ''Az új Franciaország'' című esszéjét, melynek párdarabja '''Kurt Pinthus<code>→</code>''' ''Az új Németország''a: mintegy egymásra felel a két írás, kibékítve az ellentéteket. Goll egyébként kifejezetten pacifista hangvételű írása azonban a franciák (a felvilágosodástól eredeztetett, alapvetően a realitás talaján maradó) világnézetét üdvözli a szerinte túl idealista német szemlélettel szemben. A humanizmus annyiban individualista véleménye szerint, amennyiben az egyén, a személyiség tiszteletben tartásával kezdődik, amelyet nem szabad megsérteni semmilyen kollektivitás érdekében (mint ahogy Rousseau is a társadalom felől származtatja a rosszat, az egyedi embert még jónak gondolja). Ugyanakkor Goll is aktivista, amennyiben az alkotó tett világalakító erejére számít, de ezt a tettet – és e véleményével nyilván Kassák szimpátiáját is kivívja – első szinten művészi tettként definiálja, mint amely „a szép tanúsítása az individuum függetlenségével, az élet minden nyilvánulásában, minden társadalomban.”

Gollnak '''Archipenko<code>→</code>''' művészetéről előbb cikke a ''Má''ban, majd a ''Ma–Horizont'' sorozatban önálló kötete jelenik meg (1921), 1922-ben pedig a '''Chaplin'''ről'''<code>→</code>''' szóló film teljes forgatókönyvét lehozza a lap, s a német nyelvű színházi és filmes különszám bemutatja '''Caden<code>→</code>''' egy fotóvázlatát a filmhez ''(Chaplin a plakáton)''. Ugyanebben a kiadványban egy, a ''Methusalem''hez készült marionett-tervet is találunk '''G. Teltscher'''től'''<code>→</code>'''.

Gáspár Endre kritikát is megfogalmaz Goll ''Les cinq continents (Öt földrész)'' című antológiájával kapcsolatban, amelyet – bár ennek szükségszerűségét elismeri – kicsit szubjektívnak vél, de üdvözli, hogy előtérbe helyezi a kis népek irodalmait is (még ha a válogatást és a fordításokat nem is ítéli mindig a legszerencsésebbnek). Ugyanakkor hiányolja egyes vezető költők kimaradását a kötetből ('''Cummings<code>→</code>''', Tzara). (A magyar költők egyébként – '''[[Item:Q136|Ady Endre]]<code>→</code>''' három, '''[[Item:Q239034|Barta Sándor]]<code>[[Barta Sándor|→]]</code>''' egy, Kassák egy verssel szerepel – az ún. szláv csoportban kaptak a válogatásban helyet.)

Goll szürrealizmus-koncepciójáról („vizuális realitás”) esik szó többek között abban az összegző munkában, amelyet '''Ernst Joseph<code>→</code>''' publikál a ''Má''ban az irányzat különböző csoportjairól.

'''[[Item:Q245039|Palasovszky]]<code>→</code>''' dadaista Zöld Szamár Színházának'''<code>→</code>''' egyetlen, 1925-ben megtartott estjén az előadott három darab közül kettő Goll dramatizált verse volt: az ''Új Orfeusz'' és a ''Párizs ég'' (a harmadik '''Jean Cocteau<code>→</code>''' színdarabja, ''Az Eiffel-torony násznépe''). Az első jelenet, az ''Új Orfeusz'' '''[[Item:Q56708|Mittay László]]<code>→</code>''' rendezésében), amelyben a lelketlen, unalmas hivatalban a frakkos Orfeuszt szorgos gépírókisasszonyok veszik körbe, s gépük kopogásával, olykor pedig sóhajtozásukkal kísérik a költő tragikus szerelmének történetét. Az alaphangul szolgáló írógép-kopogást egy jazzband zenéje egészíti ki ('''[[Item:Q55937|Jemnitz Sándor]]<code>→</code>''' zeneszerző a dobok hangjával a metropolisz lüktetésének ritmusát kívánja éreztetni). A ''Párizs ég'' egy szokásos párizsi hétköznapot visz színre: a gazdagok szórakozásait, a munkások szenvedését, a földalattit és egy autóbalesetet. Látszólag értelem nélküli képekből álló kompozíció, amelyek viszont együtt a reménytelenség érzetét keltik a gúnyosan kommentelő régi görög kar kommentárjai mellett.

Ivan Goll Párizsban találkozott '''[[Item:Q246619|Tihanyi Lajos]]'''sal'''<code>→</code>''', aki litográfiát készített a költőről.

Goll, Ivan. „Az új Franciaország”. ''Ma'' 4, 5. sz. (1919): 74–77.

Goll, Ivan. „Processzió”. Fordította Székely János. ''Ma'' 4, 7. sz. (1919): 148–149.

Goll, Ivan. „Archipenko”. ''Ma'' 6, 6. sz. (1921): 71.

Goll, Ivan. „Chaplin – Filmköltemény. Az emberiesség kis mozija”. Fordította Bolgár Imre. ''Ma'' 8, 4. sz. (1923): 34–40.

Goll, Ivan. „Ditiramb”. Fordította Reiter Róbert. ''Ma'' 3, 12. sz. (1918): 139.

Goll, Ivan. „Gilotin”. Fordította Kassák Lajos. ''Ma'' 6, 7. sz. (1921): 94.

Goll, Ivan. „Az idő öngyilkossága”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll, Ivan. „A Montparnasse állomása”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll, Ivan. „Telefon”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll. Ivan. Archipenko. Wien: Horizon–Ma, 1921.

Ernst, Joseph. „»Surréalisme«”. ''Ma'' 10, 3–4. sz. (1925): 204.

Gáspár Endre. „Les Cinq Continents. Ivan Goll új lírai világantológiája”. ''Ma'' 9, 1. sz. (1923): 99.

<nowiki>------</nowiki>

Altanis-Protzer, Ute. Yvan Goll. Der andere Surrealist der europäischen Avantgarde. München: Grin Verlag, 2016.

Galácz Judit. „S jött a Zöld Szamár és helyesen bőgött… – avagy a dada mint lehetőség a színház újragondolására”. ''Artmagazin online,'' https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/2581d5735353cc21b44be5b0267663b3.

„Yvan Goll (1881-1950)”. ''Macdowell''. https://www.macdowell.org/artists/yvan-goll.
[[Category:KASInet]]

Goll, Ivan

2025-02-10T18:38:05Z

BucsicsKatalin:

[https://itidata.abtk.hu/wiki/Item:Q334152 '''Ivan Goll'''] (Isaac Lang, Yvan Goll, Iwan Goll, Ywan Goll) ('''[[Item:Q336992|Saint-Dié]]''', 1891. március 29. – [[Item:Q131|'''Párizs''']], 1950. február 27.), költő, író, újságíró, forgatókönyvíró.

Elzászi származású költő, író, drámaíró, műfordító, szerkesztő, németül és franciául egyaránt alkotott. Több műfajban dolgozott, írt verseket, színdarabokat, sőt „egy érzelmes szürrealista filmet”, a ''Die Chaplinade'' (1920) címűt is.

Goll Isaac Lang néven született Elzász-Lotaringia határterületén, egy történelmileg vitás zónában, ahol keveredtek egymással nyelvek és etnikumok. Goll önmagát „sorsszerűen zsidónak, a véletlen alapján francia születésűnek, egy lepecsételt papír alapján pedig németnek” nevezte.

Strasbourgban kezdte meg jogi tanulmányait, amelyet Svájcban, Freiburgban és Münchenben folytatott. 1913-ban '''[[Item:Q11749|Berlin]]'''ben'''<code>→</code>''' részt vett az expresszionista'''<code>→</code>''' mozgalomban. E korszakában Goll barátkozott '''Elsa Lasker-Schuler'''rel'''<code>[[Lasker-Schüler, Else|→]]</code>''', '''Hugo Bal'''lal'''<code>→</code>''' és '''Emmy Hennings'''szel'''<code>→</code>''' is.

„Első fontosabb költeménye a ''Panama-csatorna (Panamakanal)''”. A világháború kitörésekor, hogy elkerülje a katonai behívót, Svájcba szökött, ahol összebarátkozott a '''[[Item:Q220|zürich]]'''i'''<code>→</code>''' Cabaret Voltaire'''<code>→</code>''' dadaistáival'''<code>→</code>''', nevezetesen '''[[Item:Q335809|Hans Arp]]'''pal'''<code>→</code>''', továbbá '''Tristan Tzará'''val'''<code>→</code>''' és '''[[Item:Q335907|Francis Picabiá]]'''val'''<code>→</code>''' is. Számos háborúellenes költeményt írt, a legnevezetesebb az 1916-os ''Requiem a halottakért,'' valamint több színdarabot. 1914 és 1918 között Svájcban élt (Zürich, Lausanne, Ascona), és tagja volt '''[[Item:Q334431|Romain Rolland]]<code>→</code>''' és Henri Guilbeaux pacifista körének.

1919-ben Goll '''[[Item:Q131|Párizs]]'''ban'''<code>→</code>''' telepedett le, ahol az '''Apollinaire<code>→</code>''' követőinek számító költők és festők köréhez csatlakozott ('''André Malraux<code>→</code>''', '''[[Item:Q336165|Fernand Léger]]<code>→</code>''', '''Blaise Cendrars<code>→</code>''', '''[[Item:Q335811|Marc Chagall]]<code>[[Marc Chagall|→]]</code>''', '''Robert Delaunay<code>→</code>'''). Művészetét, amelyet korábban az expresszionizmus jellemzett, a kubista'''<code>→</code>''' és a futurista esztétika alakította. Goll kubizmusa megelőlegezte későbbi szürrealista'''<code>→</code>''' érdeklődését.

Esszéiben, például a ''Die drei guten Geister Frankreichs'' ''(Franciaország három jó szelleme)'' címűben Goll jobb megértést szorgalmazta franciák és németek között. Érdeklődéséről a szürrealizmus iránt olyan, Párizsban írt drámái és filmforgatókönyvei tanúskodnak, mint a ''Die Chaplinade'' és a ''Methusalem''. E művek ötvözik a fantáziát, a valóságot és az abszurdot, s igyekeznek sokkhatást kifejteni.

Goll 1921-ben, négyévi kapcsolat után vette feleségül Clara Aischmann költőnőt, újságírót, aki ezek után [[Item:Q334126|'''Claire Goll''']]'''[[Claire Goll|<code>→</code>]]''' néven publikált. Mindketten szerepeltek a berlini '''''Die Aktion<code>→</code>''''' és a '''''Der Sturm<code>→</code>''''' című folyóiratokban. Saját, ''Surréalisme'' című folyóiratának egyetlen száma 1924-ben jelent meg, egy hónappal '''André Breton<code>→</code>''' szürrealista kiáltványa előtt. Vers-, regény- és esszégyűjteményei megjelentek Franciaországban és Németországban is. ''Földnélküli János''-dalaiban két kultúra közé szorult bolygó zsidóként fejezi ki magányát.

'''[[Item:Q151|Németország]]'''ban'''<code>→</code>''' voltaképpen ő indította el a szürrealista irányt, a francia szürrealizmus német nyelvű közvetítőjeként is számon tartják. A szürrealizmus lényegét 1924-es kiáltványában ''(Manifest des Surrealismus)'' így határozta meg: „A realitás minden nagy művészet alapja (…) Minden művészi alkotás kiindulópontja a természetben van. A kubisták fölébe hajoltak a legegyszerűbb, a legértéktelenebb tárgynak, és odáig mentek el, hogy beleragasztottak a képbe egy darabka festett papírt, egy játékkártyát vagy egy gyufásdoboz tetejét. – A valóságnak ebből a magasabb művészi síkra való átviteléből keletkezett a szürrealizmus.” 1939-ben a pacifista Goll az Egyesült Államokba emigrált feleségével, ahol a ''Hemispheres'' című francia-amerikai irodalmi folyóiratot szerkesztette, amely olyan szerzőket publikált, mint Saint-John Perse, André Breton és Henry Miller.

1947-ben tértek vissza Párizsba. Késői költeményeit olykor keserűség, reményvesztettség jellemzi. 1950-ben halt meg, hagyatékát Claire Goll gondozta.

Kassák önéletrajzi művében, az ''Egy ember életé''ben azt állítja, Gollról mint az új költőgeneráció tagjáról, s mint a humanizmus egyik fontos alakjáról Szittyától hallott először. Babitscsal való vitájában, annak a 10 pontjukról írott kritikájára válaszul ugyanitt fontosnak tartja megjegyezni: „a harc, amit folytatunk, s amit mennél nagyobb körben általánosítani szeretnénk, az nem az anarchiát akarja fölidézni, hanem egy új, a mainál kollektívebb társadalmi állapot kialakítását készíti elő. Elszigeteltségünk csak Magyarországra vonatkozik. Kint a külföldön vannak már társaink, művészetben és a politikában is. Ludwig Rubiner, Ivan Goll, Marcel Martinet, Henri Guilbeaux, Romain Rolland és mások a nemzetközi írók közül és a német, orosz és francia szocialisták balszárnya.”

Először a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' 1918-as karácsonyi, nemzetközi számában jelenik meg szövege. A ''Ditiramb'' című vers, melyet '''[[Item:Q249676|Reiter Róbert]]<code>→</code>''' ültet át magyarra, a mindenkori forradalmárt énekli meg, aki egyetemessé, kozmikussá válik, ezáltal képes harcba vinni az emberiséget. '''Székely János<code>[[Székely János|→]]</code>''' fordította ''Processzió'' című versét az 1919/5. számba. A '''[[Item:Q45937|Kassák Lajos]]<code>→</code>''' fordításban megjelent ''Gillotin'' (1921) egy párizsi, átlagosan derűsnek mutatkozó reggelt borzol fel egy kivégzés, majd felhangzik a kiáltás, „Vive la France!”. 1922 februárjában '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' pedig három szürrealista hangoltságú költeményt is lefordít a folyóiratba ''(Az idő öngyilkossága, A Montparnasse állomása, Telefon)''.

Az 1919-es májusi számban megjelentetik Goll ''Az új Franciaország'' című esszéjét, melynek párdarabja '''Kurt Pinthus<code>→</code>''' ''Az új Németország''a: mintegy egymásra felel a két írás, kibékítve az ellentéteket. Goll egyébként kifejezetten pacifista hangvételű írása azonban a franciák (a felvilágosodástól eredeztetett, alapvetően a realitás talaján maradó) világnézetét üdvözli a szerinte túl idealista német szemlélettel szemben. A humanizmus annyiban individualista véleménye szerint, amennyiben az egyén, a személyiség tiszteletben tartásával kezdődik, amelyet nem szabad megsérteni semmilyen kollektivitás érdekében (mint ahogy Rousseau is a társadalom felől származtatja a rosszat, az egyedi embert még jónak gondolja). Ugyanakkor Goll is aktivista, amennyiben az alkotó tett világalakító erejére számít, de ezt a tettet – és e véleményével nyilván Kassák szimpátiáját is kivívja – első szinten művészi tettként definiálja, mint amely „a szép tanúsítása az individuum függetlenségével, az élet minden nyilvánulásában, minden társadalomban.”

Gollnak '''Archipenko<code>→</code>''' művészetéről előbb cikke a ''Má''ban, majd a ''Ma–Horizont'' sorozatban önálló kötete jelenik meg (1921), 1922-ben pedig a '''Chaplin'''ről'''<code>→</code>''' szóló film teljes forgatókönyvét lehozza a lap, s a német nyelvű színházi és filmes különszám bemutatja '''Caden<code>→</code>''' egy fotóvázlatát a filmhez ''(Chaplin a plakáton)''. Ugyanebben a kiadványban egy, a ''Methusalem''hez készült marionett-tervet is találunk '''G. Teltscher'''től'''<code>→</code>'''.

Gáspár Endre kritikát is megfogalmaz Goll ''Les cinq continents (Öt földrész)'' című antológiájával kapcsolatban, amelyet – bár ennek szükségszerűségét elismeri – kicsit szubjektívnak vél, de üdvözli, hogy előtérbe helyezi a kis népek irodalmait is (még ha a válogatást és a fordításokat nem is ítéli mindig a legszerencsésebbnek). Ugyanakkor hiányolja egyes vezető költők kimaradását a kötetből ('''Cummings<code>→</code>''', Tzara). (A magyar költők egyébként – '''[[Item:Q136|Ady Endre]]<code>→</code>''' három, '''[[Item:Q239034|Barta Sándor]]<code>→</code>''' egy, Kassák egy verssel szerepel – az ún. szláv csoportban kaptak a válogatásban helyet.)

Goll szürrealizmus-koncepciójáról („vizuális realitás”) esik szó többek között abban az összegző munkában, amelyet '''Ernst Joseph<code>→</code>''' publikál a ''Má''ban az irányzat különböző csoportjairól.

'''[[Item:Q245039|Palasovszky]]<code>→</code>''' dadaista Zöld Szamár Színházának'''<code>→</code>''' egyetlen, 1925-ben megtartott estjén az előadott három darab közül kettő Goll dramatizált verse volt: az ''Új Orfeusz'' és a ''Párizs ég'' (a harmadik '''Jean Cocteau<code>→</code>''' színdarabja, ''Az Eiffel-torony násznépe''). Az első jelenet, az ''Új Orfeusz'' '''[[Item:Q56708|Mittay László]]<code>→</code>''' rendezésében), amelyben a lelketlen, unalmas hivatalban a frakkos Orfeuszt szorgos gépírókisasszonyok veszik körbe, s gépük kopogásával, olykor pedig sóhajtozásukkal kísérik a költő tragikus szerelmének történetét. Az alaphangul szolgáló írógép-kopogást egy jazzband zenéje egészíti ki ('''[[Item:Q55937|Jemnitz Sándor]]<code>→</code>''' zeneszerző a dobok hangjával a metropolisz lüktetésének ritmusát kívánja éreztetni). A ''Párizs ég'' egy szokásos párizsi hétköznapot visz színre: a gazdagok szórakozásait, a munkások szenvedését, a földalattit és egy autóbalesetet. Látszólag értelem nélküli képekből álló kompozíció, amelyek viszont együtt a reménytelenség érzetét keltik a gúnyosan kommentelő régi görög kar kommentárjai mellett.

Ivan Goll Párizsban találkozott '''[[Item:Q246619|Tihanyi Lajos]]'''sal'''<code>→</code>''', aki litográfiát készített a költőről.

Goll, Ivan. „Az új Franciaország”. ''Ma'' 4, 5. sz. (1919): 74–77.

Goll, Ivan. „Processzió”. Fordította Székely János. ''Ma'' 4, 7. sz. (1919): 148–149.

Goll, Ivan. „Archipenko”. ''Ma'' 6, 6. sz. (1921): 71.

Goll, Ivan. „Chaplin – Filmköltemény. Az emberiesség kis mozija”. Fordította Bolgár Imre. ''Ma'' 8, 4. sz. (1923): 34–40.

Goll, Ivan. „Ditiramb”. Fordította Reiter Róbert. ''Ma'' 3, 12. sz. (1918): 139.

Goll, Ivan. „Gilotin”. Fordította Kassák Lajos. ''Ma'' 6, 7. sz. (1921): 94.

Goll, Ivan. „Az idő öngyilkossága”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll, Ivan. „A Montparnasse állomása”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll, Ivan. „Telefon”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 7, 3. sz. (1922): 44.

Goll. Ivan. Archipenko. Wien: Horizon–Ma, 1921.

Ernst, Joseph. „»Surréalisme«”. ''Ma'' 10, 3–4. sz. (1925): 204.

Gáspár Endre. „Les Cinq Continents. Ivan Goll új lírai világantológiája”. ''Ma'' 9, 1. sz. (1923): 99.

<nowiki>------</nowiki>

Altanis-Protzer, Ute. Yvan Goll. Der andere Surrealist der europäischen Avantgarde. München: Grin Verlag, 2016.

Galácz Judit. „S jött a Zöld Szamár és helyesen bőgött… – avagy a dada mint lehetőség a színház újragondolására”. ''Artmagazin online,'' https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/2581d5735353cc21b44be5b0267663b3.

„Yvan Goll (1881-1950)”. ''Macdowell''. <nowiki>https://www.macdowell.org/artists/yvan-goll</nowiki>
[[Category:KASInet]]

Williams, William Carlos

2025-02-10T18:37:08Z

BucsicsKatalin:

'''William Carlos Williams''' ('''Rutherford''', 1883. szeptember 17. – '''Rutherford''', 1963. március 4.) amerikai író, költő és orvos. Orvosi tanulmányai végeztével 1909-ben jelent meg első verseskötete ''(Versek)''. Lírában és prózában is alkotott, miközben orvosi praxisát is megtartotta. Az imagizmus egyik fontos képviselője volt Ezra Pound mellett. Az európai avantgárd irányzatoktól vezérelve néhány barátjával megindította a ''Contact'' című folyóiratot, amelynek 1920 és 1923 között öt száma, 1932-ben pedig három száma jelent meg. Számos korabeli festővel került szoros kapcsolatba, gyakorta írt verseket festményekről, ő maga számos képzőművész ismerőse kiállítását nyitotta meg. A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' fordította le egy versét, amely eredetileg harmadik, 1917-es verseskötetében jelent meg.

Williams, William Carlos. „Egy magányos tanítványhoz”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 8, 2–3. sz. (1922): 17.
[[Category:KASInet]]

Léger, Fernand

2025-02-10T18:35:22Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q336165|Fernand Léger]]''' ('''Argentan''', 1881. február 4. – '''Gif-sur-Yvette''', 1955. augusztus 17.), francia festő, keramikus, filmrendező. Építészeti, műszaki rajzi és festőművészeti stúdiumokat követően csak az 1900-as évek végétől kezdte kialakítani saját stílusát. Kubista-futurista korszakát az első világháborús katonai szolgálata akasztotta meg. Az 1920-as években balettdíszletet és jelmezeket tervezett, filmet rendezett ''(Mechanikus balett)'', festészeti szabadiskolát indított. A második világháború idején az Egyesült Államokba menekült, élete utolsó évtizedében fedezte fel a kerámiát, ekkoriban mozaikokat és üvegablakokat is készített francia templomok számára. Figuratív stílusával a pop-art egyik előzményeként is bevonult a művészettörténetbe. 1926-ban Kassák személyesen is megismerkedett vele Párizsban. A '''''[[Item:Q336957|Má]]'''''ban'''<code>→</code>''' 1922 és 1924 között több festménye, tusrajza és fotója is megjelent, 1923-ban a lap ''A művész aktuális feladatai,'' 1924-ben pedig – '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' fordításában – ''A gép esztétikája'' című írását is leközölte. A ''Munká''ban 1937-ben egy reprodukciója, az ''Alkotás''ban 1947-ben egy díszletterve jelent meg. Halálhíre után '''[[Item:Q45937|Kassák]]<code>→</code>''' '''[[Item:Q348317|Picassó]]'''hoz'''<code>[[Picasso, Pablo|→]]</code>''' és '''Braque<code>→</code>'''-hoz mérhető „formalistaként” jellemezte ''(Szénaboglya),'' verset írt tiszteletére a ''Mesterek köszöntése'' című ciklusban.

Léger, Ferdinand. „Festmény”. ''Ma'' 7, 2. sz. (1922): 25.

Léger, Ferdinand. „A művész aktuális feladatai”. ''Ma'' 8, 9-10. (1923): 74.

Léger, Ferdinand. „A gép esztétikája”. Fordította Gáspár Endre. ''MA'' 9, 3. sz. (1924): 115–116.

Léger, Ferdinand. „Figurinen zu Cendrars Ballett”. ''Ma'' 9, 8. sz. (1924): 164.

Léger, Ferdinand. „Das Laboratorium. Bewegliche Kulissen”. ''Ma'' 9, 8. sz. (1924): 173.

Léger, Ferdinand. „Nonfiguratív mű reprodukciója”. ''Munka'' 10, 57. sz. (1937): 1836.

Léger, Ferdinand. „Díszletterv”. ''Alkotás'' 1, 7–8. sz. (1947): 59.
[[Category:KASInet]]

Borges, Jorge Luis

2025-02-10T18:32:28Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q335810|Jorge Luis Borges]]''' ('''Buenos Aires''', 1899. augusztus 24. – '''Genf''', 1986. június 14.) argentin költő, író, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus. Az 1920-as évek elején Spanyolországban került kapcsolatba az ultraista mozgalommal, amely, bár sok ponton, főleg az irodalmi nyelv használatában emlékeztetett az avantgárd irányzatok elképzeléseire, legszorosabban a 19. századi szimbolista-parnasszista irányhoz kötődött. Eleinte verseket publikált, a későbbiekben egyszerre több műfajban alkotott. Az 1930-as években a szürrealizmushoz került közel. 1955-ben az Argentin Nemzeti Könyvtár Igazgatója lett. Az 1960-as évektől kezdve műveit egyre gyakrabban fordították le, az ekkoriban kibontakozó mágikus realizmus számos alkotója fontos inspirációs forrásként tekintett írásaira. Az ''Oroszország'' ''(Rusia)'' című expresszionista prózaverse először a madridi ''Grecia'' folyóirat 1920. szeptemberi számában jelent meg, ezt fordította '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' 1921/9. számába, verssorokra tördelve. Lehet, hogy Gáspár a szöveget nem innen, hanem a milánói ''Poesia'' közléséből vette, amelynek 1920/6-os számában az ultraista mozgalmat mutatták be számos vers kíséretében.

Borges, Jorge Luis. „Oroszország”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 6, 9. sz. (1921): 122.

[[Category:KASInet]]

Bányai Elemér

2025-02-10T18:30:54Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q141682|Bányai Elemér]]''' (írói neve: Zuboly) (Szamosújvár, 1875. augusztus 21. – Uzsok környéke, Uzsoki-hágó, 1915. április 2.), újságíró, író. Kolozsvári egyetemi tanulmányai után helyi lapoknál dolgozott, majd a fővárosba költözött. Kezdetben a ''Magyar Nemzet'', majd a ''Magyarország'' munkatársa volt, de számtalan újságban publikált. Az első világháborúban önkéntesként vesztette életét. Halála után ''Zuboly könyve'' címen adták ki válogatott munkáit. '''''A Tett<code>→</code>''''' legelső számába Gallovich Jenő írt róla nekrológot.

Gallovich Jenő. „Mégegyszer Zubolyról”. ''A Tett'' 1, 1. sz. (1915): 19–20.
[[Category:KASInet]]

Buday Dezső

2025-02-10T18:29:35Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q143107|Buday Dezső]]''' (álneve: Hungaricus) ('''Pécs''', 1879. május 28. – '''Orgovány''', 1919. november/december), jogász, jogakadémiai tanár, író. Budapesten végzett a jogi egyetemen. Néhány éves pécsi bírósági szolgálatot követően Kolozsváron, majd Kecskeméten oktatott. A Tanácsköztársaság alatt a kecskeméti direktórium tagja volt, majd a fővárosban vezető tisztséget vállalt a Közoktatásügyi Népbiztosságon. A diktatúra leverése után bebörtönözték, majd egy erdőben kivégezték. 1916-ban Hungaricus néven publikálta ''A szenvedő ember'' című utópisztikus regényét, amelyről '''Komját Aladár<code>→</code>''' írt '''''A Tett'''''be'''<code>→</code>''' elmarasztaló kritikát: a jókais ízű, egyhangú és modoros szövegnek egyedül „futurista formaszabadságát” emelte ki.

Hungaricus [Buday Dezső]. „Diákolás”. ''Ma'' 1, 2. sz. (1916): 28–29.

Komját Aladár. „Hungaricus: A szenvedő ember”. ''A Tett'' 2, 13. sz. (1916): 223–224.

Gál István. „Buday Dezső”. ''Jelenkor'' 12, 3. sz. (1969): 265–269.
[[Category:KASInet]]

Bródy Sándor

2025-02-10T18:27:39Z

BucsicsKatalin:

'''[[Item:Q240309|Bródy Sándor]]''' ('''Eger''', 1863. július 23. – '''Budapest''', 1924. augusztus 12.), író, újságíró, drámaíró, lapszerkesztő, a Vörösmarty Akadémia rendes tagja (1918). Tanulmányait nem fejezte be, ''Nyomor'' című naturalista elbeszéléskötetével (1884) már fiatalon kivívta az elismerést, illetve a hivatalos kritika berkein belül a rosszindulatot. Újságíróként dolgozott több lapnál, egyszemélyes folyóiratot indított ''(Fehér Könyv)'', majd megalapította és szerkesztette a ''Jövendő''t (1903-1905), amelyet a '''''[[Item:Q155|Nyugat]]''<code>→</code>''' egyik előfutáraként emleget a szakirodalom. 1919 és 1923 között Bécsben tartózkodott. Naturalista drámái ''(A dada, A tanítónő)'' rendkívül sikeresek voltak, életműkiadása a Singer és Wolfnernél jelent meg 1902-től. '''[[Item:Q56512|Mácza János]]<code>[[Mácza János|→]]</code>''' '''''A Tett<code>→</code>''''' 1916/8-as számába írt ''A nap lovagja'' című regénye '''[[Item:Q145883|Hajó Sándor]]<code>→</code>''' által színpadra alkalmazott változatáról (Vígszínház), amelyben elmarasztalta az adaptációt. Ugyanő a színházak repertoárjának bemutatásakor említi ''A dada'' (Nemzeti Színház) és ''A szerető'' (Magyar Színház) 1918-as előadásait, elmarasztalva a színpadi életnek csak „szatíráját” nyújtó „vásári játékok” sorát. (''Ma'', 1918/1)

Mácza János. „Hajó Sándor: A nap lovagja. A Vígszínház bemutatója”. ''A Tett'' 2, 8. sz. (1916): 136.

Mácza János. „Színházak”. ''MA'' 3, 1. sz. (1918): 15.

Illés Endre. „Bródy Sándor”. ''Kortárs'' 1, 8. sz. (1948): 227.
[[Category:KASInet]]

Bourgeois, Pierre

2025-02-10T18:25:51Z

BucsicsKatalin:

[[Item:Q488876|'''Pierre Bourgeois''']] (Charleroi, 1898. dec. 4. – Brüsszel?, 1976. máj. 25.): belga költő, kritikus, szerkesztő és filmes.

Elsősorban költőnek tekintette magát, de híres harmincöt kötetnyi naplójáról is. 1916-tól Brüsszelben élt. Bár számos belga szürrealista művésszel jó barátságot ápolt (többek között Magritte-tal, aki három portrét is festett róla szürrealista korszaka előtt, ő pedig 1919-ben megszervezte a festő kiállítását; valamint '''Nougé'''val'''<code>→</code>''', '''Chavée'''-vel'''<code>→</code>'''), szorosabb értelemben nem tartozott a csoporthoz, mivel nagy jelentőséget tulajdonított az értelem munkájának is. Kezdetben egyébként is számos irányzat foglalkoztatta, a kubizmustól'''<code>→</code>''' kezdve a futurizmusig'''<code>→</code>'''. Később az absztrakt művészet'''<code>→</code>''' felé fordult. ''La Foi du Doute'' című könyvében a dogmanélküliség apostolának vallja magát, és a mobilitás erkölcsét hirdeti, szerinte egyedül az élet mint olyan elvét kell követni (amelybe a gép, s az általa képviselt „indusztriális humanizmus” is beletartozik). Eleinte szabadversben'''<code>→</code>''' ír, később kötöttebb versformákat alkalmaz. Korai, avantgárd korszakának könyvei: ''Au Volant'' (1919), ''La Foi du Doute'' (1922), ''80 Compositions lyriques'' (1923), ''Romantisme à toi'' (1927), ''Nouvelles Compositions lyriques'' (1930). Későbbi megjelent verseskötetei: ''Politesse pour la radioactivité'' (1956), ''Bricolage d'Alvéoles'' (1959), ''Trois-Six'' (1964), ''Poèmes 70'' (1970) és ''3 x 33 = 99'' (1976).

Pierre Bourgeois bátyjával, az építész Victorral közösen szerkesztette a ''7 Arts'''''<code>→</code>''' című lapot 1922-től 1929-ig, amely a „plastique pure” (tiszta plasztika)'''<code>→</code>''', egy, főként Belgiumban létező absztrakt geometrikus vagy konstruktivista művészeti irány elképzelései mellett száll síkra (a lapot egyébként a '''''[[Item:Q336957|Ma]]<code>→</code>''''' is reklámozta). Emellett több másik lap szerkesztője, s a máig létező ''Journal des Poètes'' című folyóirat egyik alapítója.

Pierre Bourgeois inspirálta Charles Dekeukeleire ''Detektívtörténet'' című 1929-es szürrealista montázs-kollázs filmjét is. Emellett ő maga is rendezett, dokumentum-, irodalmi, illetve propagandafilmeket készített (többek között a ''Deviens mineur!'' (''Légy bányász!'' (1947), illetve ''Chemins de fer et gares dans une colline'' (1950) címűeket).

A ''Má''ban ''A modern lírizmus'' című tanulmányát közölték '''[[Item:Q145418|Gáspár Endre]]<code>[[Gáspár Endre|→]]</code>''' fordításában 1924-ben, amely a tudatosság és a vakmerőség szintézisének fontosságáról szól az életben és a költészetben, a konstrukció és a spontaneitás együttes kívánalmáról: így lehet megfogalmazni a modern lírizmus lényegét. A költészetben a szabad vers szerinte az az forma, amely ezt az elvet kellően képviselni tudja.

Bourgeois Pierre. „A modern lírizmus”. Fordította Gáspár Endre. ''Ma'' 9, 5. sz. (1924): 133–134.
[[Category:KASInet]]

Item:Q488876

2025-02-10T18:21:04Z

BucsicsKatalin: /* wbsetclaim-create:2||1 */ Property:P24: Item:Q362

Item:Q488876

2025-02-10T18:20:39Z

BucsicsKatalin: /* wbsetclaim-create:2||1 */ Property:P6: 25 May 1976

Item:Q488876

2025-02-10T18:20:16Z

BucsicsKatalin: /* wbsetclaim-create:2||1 */ Property:P5: 4 December 1898